7 magyar film, amely annyira jó lett, hogy be is tiltották: túl őszinték voltak a hatalomnak

Volt idő, amikor egy félreérthető mondat, egy túlságosan ismerős figurájú király vagy egy rosszkor kimondott név elég volt ahhoz, hogy egy film évtizedekre eltűnjön a mozikból. A magyar filmtörténet tele van olyan alkotásokkal, amelyek nem technikai hibák vagy közönségérdektelenség miatt tűntek el, hanem mert túlságosan pontosan, túlságosan bátran mondtak ki dolgokat.

A szocializmus alatt a cenzúra sokszor épp az élesszemű nézőtől és az őszinte történetektől ijedt meg leginkább.

Ének a búzamezőkről (1947) – háborús trauma a magyar vidéken

Szőts István filmje Móra Ferenc regénye nyomán mutatja meg, hogyan élnek tovább az első világháború sebei a magyar vidéki családok életében. A történet szinte közvetlenül a második világháború után került vászonra, így az áthallások akkoriban fájdalmasan frissek voltak.

A Görbe János által alakított, Szibériából hazatérő hadifogoly figurája azonban túl kényelmetlennek bizonyult: a vezetés oroszellenes felhangot érzett ki belőle. A film harminc évig dobozban maradt, miközben családok ezrei éltek ugyanilyen várakozásban.

Az eltüsszentett birodalom (1956) – a betiltott magyar mese

Kevés igazán abszurdabb történet van ennél: Banovich Tamás mesefilmjét alig mutatták be, már le is vették a műsorról. A kapzsi, pöffeszkedő király figurájában a hatalom túl sok ismerőset vélt felfedezni.

A mese nyílt politikai utalása mindössze egy tábla az elején és a végén, mégis elég volt ahhoz, hogy a film hosszú időre eltűnjön. Ritka példája annak, amikor egy gyerekmese lett veszélyes.

A nagyrozsdási eset (1957) – szatíra a hatalom közelében

Sinkovits Imre, Zenthe Ferenc és Páger Antal nevei már önmagukban is filmtörténeti súlyt adnak Kalmár László szatírájának. A történet egy vidéki faluban játszódik, ahol egy borellenőrt miniszternek néznek.

Az így előálló helyzetben a hatalom közelsége lassan megmutatja az emberek kevésbé szép arcát. A rendszer túl sokat ismert magára – a filmet csak 1984-ben láthatta a közönség.

A tanú (1969) – a magyar politikai szatíra csúcsa

Bacsó Péter filmje mára szállóigék, jelenetek és legendák gyűjteménye. Amikor elkészült, azonban túlságosan pontos volt. A rendszer egy évtizedre elzárta a nézők elől, a teljes verzió pedig csak jóval később kerülhetett elő.

A tanú ma is kényelmetlen kérdéseket tesz fel – talán ezért nem öregszik.

Napló gyermekeimnek (1982) – személyes emlékezet és történelem

Mészáros Márta saját fiatalságát meséli el egy kamaszlány szemén keresztül. A film már a forgatás közben gyanússá vált, az engedélyeztetés hiánya pedig betiltáshoz vezetett. Végül Cannes adott neki nemzetközi legitimitást, itthon pedig csak ezután válhatott láthatóvá. Ritka, személyes és érzékeny lenyomata egy korszaknak.

Pócspetri (1983) – dokumentumfilm, amelytől félt a rendszer

Ember Judit filmje egy 1948-as falusi tragédiát dolgoz fel, valódi emberek megszólalásain keresztül. A történet túl nyers, túl pontos képet adott a szocialista igazságszolgáltatás működéséről.

A filmet a rendszerváltásig nem vetíthették, bemutatása után azonban perújrafelvétel és rehabilitáció következett.

Álombrigád (1983) – Lenin és a gyári szatíra

Jeles András alkotását gyakran a szocializmus utolsó betiltott filmjeként emlegetik. Groteszk humor, történelmi utalások és egy jelenet, amelyben Lenin táskáját átvizsgálják a gyárkapunál.

Ennyi is elég volt ahhoz, hogy a rendszer még egyszer reflexből közbelépjen – mintegy saját magát igazolva.