Nemrégiben azt olvastuk róla, tizenegy év alatt több mint 1600 koncertje volt országszerte – ezek közül nagyon sok egyházközségekben. Az énekes ugyanis 32 éve presbiter, és a templomi fellépések mindig sokkal közelebb álltak a szívéhez, mint a nyári fesztiválok. Az évek alatt egyre több gyülekezet kereste meg azzal, segítsen nekik, adjon jótékonysági koncertet, hogy legyen miből felújítani a helyi templomot. János ment, énekelt és mindeközben Alcsútdobozon lelkes csapatával ő is megszépítette az egyházi épületeket.
A kertben mindig akad tennivalója
Mint mondja, szinte most is úgy él, mint a Csillag születik tehetségkutató előtt.
„Egy falusi udvaron mindig van mit csinálni – mondja, miközben körbevezet a kertjében. – A Covid-válság idején nem volt fellépés, én akkor is mentem metszeni a szőlőt, veteményeztem, betakarítottam, csak november tájékán vettem észre, hogy valami hiányzik. Akkor meg nekiálltam kolbászt, sonkát, szalonnát készíteni, egyszóval unatkozni sosem szoktam.”
Megkérdeztük Jánost: miért van az, hogy a tehetségkutató óta egyetlen celebműsorban sem láttuk? Nem létezik, hogy a Házasodna a gazda produkcióba például nem hívták meg. „Amikor elindult a műsor, megkérdezték, mit szólnék hozzá – árulja el. – Elmondtam a véleményemet, és többet nem is kerestek. Én úgy vélem, egy kreált helyzetben az ember idegenek között úgysem lel társra, és az ezzel járó felhajtás sem hiányzott. Nem beszélve arról, hogy ha én elmegyek a tévébe veszekedni, vagy a dzsungelben tücsköt-békát enni, akkor hiteltelenné válok a közönségem előtt. Aki Hazám, hazám áriát énekel az arra megfelelő színpadokon, az nem játszhat a képernyőn a sliccével. Egy művész számára a hitelesség a legfontosabb.”
Meggyes pitét sütött nekünk
Az operaénekes életében minden változatlan: imádott édesanyjával és nővérével él együtt.
„Gondolom, most jön a nősülésről szóló kérdés – nevet. – Erről egy kedves ismerősöm története jut eszembe. Ő azt mondta, sokáig nem házasodott, aztán amikor egy nap már fürdés közben nem érte el a háta közepét, megtette. Aztán egy hét múlva megbánta, éppen akkor talált a boltban megfelelő hátmosó kefét. Én jól érzem magam agglegényként, a családom, a koncertek, az egyházközösségi élet és a háztáji nevelése kitölti az életemet. Sütök-főzök is. Most például az érkezésükre meggyes pitével készültem. Ki is hozom” – mondja, majd a nyári konyhába megy. Kutyája, a hatalmas Pici mindenhová lelkesen követi. Mint mondja, azért ez a neve, mert amikor idekerült, tényleg pici volt. Kisvártatva megkóstoljuk a pitét, és dicsérjük, hogy milyen lágy és krémes a tésztája. János megosztja velünk a titkot: ez nem egyszerű piskóta, margarint is tesz bele, hogy omlósabb legyen. Mutatja a két kezét, hogy mielőtt jöttünk, frissen magozta ki a meggyet. Szép piros. A meggy is meg a keze is. Később hátravisz bennünket a szárnyasokhoz. Bemegy a tyúkólba, majd egy perc múlva előbukkan a friss tojásokkal.
„Huszonöt darab! – újságolja boldogan. – Ilyen bolti árak mellett ez igazi kincs. Ettől lesz olyan szép sárga a tészta, amit az előbb ettek.”
Összetartó közösségben él
János azt meséli, neki még soha nem volt anyagi gondja – a koncertszegényebb időszakokban sem –, mert fiatal kora óta önfenntartó, és megtanult spórolni.
„Az a baj az emberekkel, hogy soha nem arra figyelnek, ami van, hanem arra, ami nincs – vélekedik. – Ezért a vágyaik nincsenek összhangban a lehetőségeikkel, így például hatalmas hitelekbe kergetik magukat, ami aztán közvetve tönkreteszi az egészségüket, a családi életüket, mindenüket. Pedig olyan kevés kell a jóléthez! Száz évvel ezelőtt az emberek rengeteget dolgoztak a földeken, arról szólt az életük, hogy meglegyen az ennivaló. Ha egy fiatal pár összeállt, 20-30 évig robotoltak, hogy a gyerekeiknek is tudjanak adni egy-egy kis földet, hogy elkezdhessék az életüket. Ha meg építkezés, felújítás volt valakinél, nem kellett pénz, mert jött a fél falu segíteni. Estére mindenki elfáradt, aludt egy nagyot, reggel meg minden újrakezdődött, és ebben a szakadatlan körforgásban nem volt idő agyalni, de vágyakozni se nagyon. Mégis sokkal összetartóbbak voltak az emberek, mint manapság. Mi itt, Alcsútdobozon, a gyülekezetben arra törekszünk, hogy ezt a típusú falusi szemléletet megőrizzük, és egy igazi, biztonságot adó közösséget alkossunk, ahova jó tartozni. Büszke vagyok az itt élőkre és arra, amit együtt létrehoztunk” – búcsúzik mosolyogva János, aki a településen az idős háziorvossal osztozik a díszpolgári címben.
Egy nap talán regényt ír
A házigazdánk elvitt bennünket a felújított alcsútdobozi református templomba is, ami a mellette álló, jelenleg gyülekezeti házként működő hajdani iskolaépülettel együtt a helyi közösségi élet egyik fontos színtere.
„A templom 1710 óta áll, az én őseim építették, és mindent tudok róla, amit csak lehet, de nemcsak a templomról, hanem a faluról és annak lakóiról is. Szenvedélyesen kutatom az itteni emlékeket, és úgy tervezem, ha összegyűlik elég anyagom és ihletem is lesz, írok egy szövevényes regényt Alcsútdoboz történetéről” – ígéri.
Fotó: Pintér Márta, Rtl
