Címlapsztori Sztárok

Csak a csendet kívánta már utolsó éveiben Sztankay István: „Az életem szép volt, mint egy álom”

Mikor 2012-ben a Nemzet Színészévé választották Sztankay Istvánt a művész boldog volt, ám a zajos ünneplés helyett már a csendet kívánta. Két évvel később hunyt el.

Mosolygott a hangja, de azért nehezen adta be a derekát Sztankay István, amikor 2012-ben interjút kértünk tőle. Mint mondta, ő már mindent elmesélt, amit lehet, amit pedig nem, az csak az övé, azt már magával viszi a sírba. Sztankay István akkor már jó ideje visszavonultan élt párjával Budán.

Már csak a család volt a fontos

„Utálom a telet. Egy ilyen magamfajta idős ember már nem bírja ezt a csontig hatolóan fagyos időjárást –mondta a színművész. – De ebben a marcona télben azért most mégis melegséget varázsolt a lelkembe a tény, hogy a pályám koronájaként megkaptam a Nemzet Színésze elismerést. Egyáltalán nem számítottam rá, és végtelenül jólesett, hogy a kollégáim, akikre egytől-egyig felnézek, rám gondoltak, maguk közé fogadtak. Most nagyon boldog vagyok, bár tudom, hogy minden csoda három napig tart, de azért remélem, az enyém most egy kicsit tovább.”

Sztankay István tehát örült, ám elárulta, a zajos ünneplést, ami akkir körülvette őt, már nehezenviselite. Világéletében igyekezett kedves lenni a közönségével, az iránta érdeklődőkkel, ám egy ideje úgy érzte, elfogytak a szavak, és az életkorából fakadóan csöndes befelé fordulásra vágyott, ahol már csak egy dolog fontos: a család.

Nagyon büszke volt a gyermekeire

»Kiszerepeltem magam«

„A napjaim már jó ideje igen nyugalmasan telnek. Televíziót nézek, újságot olvasok, de az internetet nem nekem találták ki. Sokat sétálunk, beszélgetünk a párommal, azt mondja, időskoromra sem lettem rigolyás ember, és könnyű velem együtt élni. Noha, azért olykor hozzáteszi, különleges ember, különleges hibákkal… – nevetett Sztankay István. – Különösen ilyenkor télen, vannak napjaim, amikor egyedüllétre vágyom, ő ezt a hangulatomat is megérti, elfogadja, amiért nagyon hálás vagyok. Az igazság az, hogy kijátszottam, kiszerepeltem már magam. Mióta csak színpadra álltam, szeret a közönség,
a szakma. Igaz, nem volt egyszerű a helyzet, mert mielőtt felvettek volna a főiskolára, kifutófiútól földalatti munkásig minden voltam, de nem engedtem az álmomból, és ezt nem bántam meg. Hiszen az én életem gyakran tényleg olyan volt később, mint egy álom. A szakmai és a magánéleti harmóniát is sokszor megkaptam a földi létem során. Azt hiszem, ember nem kívánhat ennél többet.”

»Kibírjuk egymást a sírig«

A színész várja a tavasz első napsugarait, ugyanis akkor beülnek a párja kis autójába, és kirándulni mennek. Sztankay nagyon szereti a természetet, de kizárólag jó időben. S persze, ha nincs fagy, arra is könnyebben rá tudja venni magát, hogy kimozduljon a lakásból, és meglátogassa a gyerekeit.

„Ádám újságíró, Orsi pedig színésznő, mindketten nagyon elfoglaltak. Amikor gyerekek voltak, ez épp fordítva volt, így sajnos nem lehettem velük annyit, amennyit szerettem volna. Mostanában minden lehetőséget megragadok, hogy részt vehessek az
életükben. Érdekelnek a dolgaik, hogy mi minden történik velük, és rettenetesen tudok aggódni értük. Ha két napig nem jelentkeznek, én vagyok, aki felemeli a telefont. Abba az életszakaszba jutottam, sok-sok szép szerep eljátszása után, hogy a családom jelenléte vált számomra a legfontosabbá. Ha a gyerekeim jól vannak, és még a nap is süt odakinn, és a gondoskodó, szerető párom is mellettem van, én már boldog vagyok. Mindezek felett a Nemzet Színésze-kitüntetés a hab a tortán.”

Szégyenlős fiatalember volt

Kedves történetet mesél a régmúltból. Egykor annyira szégyenlős fiatalember volt, hogy a színművészetin nem merte bevallani édesapja valós foglalkozását.

„Szégyelltem, hogy az édesapám lelkipásztor, ezért, amikor megkérdezték, mivel foglalkozik, csak annyit mondtam, pásztor – emlékszik nevetve. – Ezt senki nem hitte el, de én azért is kötöttem az ebet a karóhoz. Ma azonban már nagyon büszke vagyok a felmenőimre. Sőt, érzem, hogy a templom sajátos hangulatának, az ott kapott impulzusoknak köszönhetem, hogy felismertem önmagamban a színészi képességeket.”

Fotó: SMAG/Schumy Csaba, Steindl Gabriella