Apja élettörténete nem mindennapi. „Az ő generációja sok tagjának viszont ez volt a sorsa – mondja Barbara. – Felvidéki családból származik, Szluha volt eredetileg, és amikor színésznek készült, a kollégái rábeszélték, váltson valami magyarosabbra, így lett Szuhai. Pontos i-vel, nem pedig ipszilonnal, ahogyan többnyire rosszul írták le a nevét.”
Újra kellett tanulnia beszélni
Szuhai Balázs 1935-ben született. Iskoláskorú volt, amikor a háború véget ért. Polgári származása miatt természetesen hátrányos helyzetbe került, sehova nem vették fel. Előbb a piaristákhoz járt, később, miután állami gimnáziumba nem mehetett, a Fasori Evangélikus Gimnázium fogadta be. A család végigjárta azt az utat, amit annyi jómódú polgár vagy arisztokrata família annak idején: 1951 és 1953 között kitelepítésben éltek Taktaszadán.
„Apámat úgy telepítették ki, hogy nem volt meg az érettségije – meséli Barbara. – Hosszú évekkel később egy hivatalos papírra be kellett írnom a végzettségét, de nem írtam be semmit. Mert az, hogy Rózsahegyi Kálmán magán színiiskolájába járt, nem számított hivatalos végzettségnek. De erre is büszke volt. A kitelepítés emléke még az én gyerekkoromban is hozzátartozott az életünkhöz. Anyai nagyapám Ludovikát végzett, katonatiszt volt, végigcsinált mindent a háborúban, beleértve a Don-kanyart is, aztán amikor végre hazatért, elvették a nyugdíját. Én borzasztóan büszke voltam rájuk, mert úgy láttam, a megpróbáltatás elképesztő tartást adott nekik, szögegyenes gerincet, összetartást a többiekkel, akiknek ugyanez volt a sorsuk.”
Szuhai Balázs humoristaként él az emlékezetünkben, pedig verset mondani is nagyon szépen tudott. Gyerekkorában, nyolcévesen megkapta a rettegett diftériát. A fertőző torokgyík miatt egy évet töltött ágyban, újra kellett tanulnia beszélni, de ezért hálás volt, mert így legalább tudatosan készülhetett későbbi mesterségére.
Nagyon jól ismerte a város házait
Barbarának a szülőktől jött a régi házak szeretete is. Mert Szuhai Balázs, aki tősgyökeres pesti volt, ha bárhova ment a lányaival, állandóan felhívta a figyelmüket egy-egy szép kőfaragásra, kovácsoltvas erkélyre, színes üvegablakra. Ráadásul azt is tudta, melyik házban ki lakott. Úgy ismerte a várost, mint talán senki más. Barbara édesanyja ugyanezt vidéken adta elő.
„Mást se hallottunk a nővéremmel, Klárával, mint hogy: »nézd, milyen szép az a kémény, nézd azt a házat!« A hetvenes-nyolcvanas években állandóan satufékkel álltunk meg az autónkkal, hogy megcsodáljunk egy öreg épületet. Mi, kamasz lányok, ezen rengeteget nevettünk, de azért ilyenkor mint a szivacs, szívtam magamba az élményt. Végül is ezért lettem idegenvezető.”
A 2010-es években kezdtek divatba jönni a városi séták, amelyeken a Budapestet szerető szakemberek egy-egy városrész vagy épület történetét osztják meg az érdeklődőkkel, és Barbara rögtön megérezte, ez az, ami igazán érdekli.
„Meg kell tudni látni a szépet. Potyog a vakolat, évtizedes a kosz, de az az elképesztő mestermunka, ahogy egy kilincset felraktak… és még mindig áll a ház. Több mint százéves mestermunkák vesznek körül bennünket a háború előttről, és ez az örökség csodálatra méltó.”
Sokat cigizett, kimerült volt
Barbara nehezen tűrte édesapja népszerűségét, miközben sajnálta is őt, hogy lépten-nyomon megállítják, autogramot kérnek, a színésznek pedig udvariasan teljesítenie kell a kérést. Nővérével úgy próbáltak enyhíteni a helyzeten, hogy úgy tettek, mintha nem is tartoznának össze Szuhai Balázzsal. Nem szerették, ha megbámulják őket.
„Nem vállaltunk vele közösséget, furdal is a lelkiismeret emiatt – mondja Barbara. – De nem is volt ennek kultúrája akkor Magyarországon. Az iskolában utánam kiabáltak: »Ott a Kandúr Bandi!« Ez volt édesapám egyik szinkronhangja sok más rajzfilmhős mellett.”
Vajon tudja-e valaki, hogy a Csillagok háborújában Yoda mestert is ő szinkronizálta? „Az összes tanár úgy gondolta, hogy nagyon jól tudok verset mondani, mert az apám színész. Tévedtek. Ő rengeteget dolgozott, semmit nem láttunk belőle. Ha otthon volt, csendben kellett lenni, hogy pihenhessen. Nekem nem tűnt fel, hogy humorista. Inkább feszült volt, kimerült, mert minden vidéki fellépéséről hazajött aludni. Éjszaka is vezetett, sokat dohányzott, és nagyon ritkán tudott igazán felszabadult lenni. Talán leginkább olyankor, amikor utazott. Megszállottan imádott idegen kultúrákat felfedezni, IBUSZ-szal vagy a Ladájával. Közös kalandos útjainkon bejártuk Skóciát, Franciaországot. Anyám otthon maradt, de a házasságuk ezt is kibírta. Nagy baráti társaságuk volt, akiknek a gyerekeivel ma is tartjuk a kapcsolatot. Így telt a gyerekkorom, hiányzik is nagyon. Szerencse, hogy olykor meghallhatom a hangját egy-egy régi filmben.”
Szüleitől örökölte az épületek szeretetét
Barbarát lenyűgözi a házak kopott szépsége. Egy olyan világ emlékeit kutatja, ami már soha nem tér vissza. „Egy csomó családot találok, akik felépítették ezt a várost, és szeretném, ha a Mesélő Házak című blogom, sétáim és könyvem nyomán ezek az emberek visszakerülnének a köztudatba. A Budapest Történeti Levéltárba is elmegyek, ott sok dokumentum megtalálható. Ez igazi örömmunka, mert Budapest egy kincsesbánya.”
Fotó: Ambrus Marcsi, Mti, Privát
