Az egykori híradós csak a képernyőről vonult vissza, saját könyvkiadóját vezeti, és lányával közösen dolgoznak a Flódni nevű improvizációs gasztroszínház előadásain.
„Sosem voltam celebnek való, alkotó ember vagyok. Nem képernyősnek készültem, hanem rendező szakon végeztem. Érdekes, hogy Hanna érdeklődése hozta vissza a régi rajongásomat azzal, hogy együtt tervezzük és készítjük az előadásokat. A lányom sokkal nyugodtabb és bölcsebb, mint amilyen én voltam ennyi idősen. Igazi égetnivaló gyerek voltam” – meséli nevetve Stahl Judit.
Távol áll tőle a vasszigor
A humor és a kreativitás alapvető eleme a kapcsolatuknak.
„Mindig könnyű dolgom volt Hannával, és ez a mai napig így van. A gyereknevelést próbáltam játékosan megközelíteni, amikor picike volt, gyakorta szeretett volna ezt-azt. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy a dolgok nem úgy működnek, hogy azonnal megvesszük, amit szeretnénk. Elővettem egy naptárt, és megmutattam, hogy az év hónapokból áll, és az emberek úgy kapnak pénzt, hogy be kell osztaniuk. Lerajzoltuk, mire vágyik, és beragasztottuk a naptárba. Volt, hogy a bevásárlólistáinkat is így csináltuk. Szeretem belevinni a mindennapokba a játékosságot, ezt a tulajdonságomat édesapámtól hoztam. Játékelmélet volt a szakterülete, mindig kreatív ötletekkel állt elő, például szókirakóst készített kartonból, amikor még senkinek nem volt Scrabble-je. Szeretek én is új dolgokat kitalálni és megvalósítani” – meséli az édesanya, akitől távol áll a vasszigor.
„Nagyon laza, ugyanakkor következetes anyuka – veszi át a szót Hanna. – Ha büntetést kaptam, mindig azt mondta, hogy én találjam ki, mi legyen az. Igyekeztünk mindent megbeszélni, és együtt megoldást találni, bármilyen probléma is adódott. Persze összezörrenések mindenhol előfordulnak, de nagyon jó gyerekkorom volt. A mai napig sokat beszélgetünk, szeretem kikérni a véleményét, mivel érdekel a tanácsa.”
Semmi nem hullott az ölükbe
Hannát a tanulás terén sem kell noszogatni, épp ellenkezőleg: édesanyja nem bánná, ha kevésbé lenne maximalista.
„Büszke vagyok a lányomra, fantasztikusan leérettségizett, két nyelvből nyelvvizsgázott, nagyon beosztja az idejét. Mindig csak ötösei voltak, pedig gyakran kértem tőle, vegye kicsit lazábbra, nem kell a jegyek miatt ennyit szorongani. Biztos az is nehéz, amikor a gyerek lusta, de az is, amikor perfekcionista. Sosem voltam elvárásokkal teli, szigorú szülő, viszont ő magával szemben annál inkább. Ha belegondolok, ebben nagyon is hasonlítunk, csodálatosan tanultam, dolgoztam, engem sem lehetett megvigasztalni, ha nem úgy teljesítettem, ahogy magamtól elvártam. Hanna negyedik éve dolgozik a Szegedi Szabadtéri Színpadon, idén először rendezőasszisztensként. Elérzékenyültem, ahogy ott állt a bemutatón. Nagyon precíz, szorgalmas, de tőlünk is ezt a mintát látta. Olyan családban nőtt fel, ahol mindenki keményen dolgozik, nem hullott az ölünkbe semmi” – árulja el Judit, aki igyekezett minél több dolgot megmutatni a lányának, hogy Hanna megtalálhassa azt a szakmát, amit majd élvezettel csinál.
„Határozottnak tartom magam a tanulásban és szakmai téren is, talán olykor túlságosan is – vallja be a fiatal hölgy. – Nálunk, sok gyerekkel ellentétben inkább az volt a kérés, hogy hozzak már haza egyes osztályzatot is. Kis korom óta ilyen vagyok, szeretek összeszedett lenni, és ezen nem is nagyon tudok változtatni. Öt éve gondolom úgy, hogy rendező leszek, a színház, a művészet, az emberekre való hatás vonz. A hozzáállásomat anyukámtól örököltem, és abban is hasonlítunk, hogy tudjuk, mit szeretnénk elérni.”
„Már merek kedvesebb lenni”
Judit mindenben támogatja Hannát.
„Anyaként a feladatom gyökereket és szárnyakat adni: a gyerek nem a tulajdonunk, ha messzebbre is sodorja az élet, el kell fogadni. Isten ments, hogy visszatartsam! Élje az álmait, hiszen megdolgozott értük! Sok mindent igyekeztem átadni neki, például azt, hogy mindennap nevetni kell, különben olyan, mintha elpocsékoltuk volna az időt, és persze az alapvető értékrendet is. Engem is úgy neveltek, hogy nem a külsőségek számítanak, hiába voltak viszonylag jómódú szüleim. Hannát eszembe sem jutott drága holmikkal elhalmozni, ilyen szempontból puritán vagyok, számomra az utazás és az olvasás a luxus. Ahogy telnek az évek, egyre jobban lelassulok, és az élettapasztalatom is változtatott rajtam. Elkerülhetetlen, ahogy egyre többet látunk a világból, élmények érnek, hogy mi magunk ne változzunk. Az ötvenes éveim számomra a rácsodálkozásokról is szólnak. Elkezdtem spanyolul tanulni, ami meghatározó volt. Amikor Hanna Dublinban tanult, a férjem pedig Berlinben dolgozott, egy hónapot éltem Buenos Airesben, ott senki nem tudta, ki vagyok, ami isteni érzés volt. Ez a tapasztalat nyitott rajtam, már merek kedvesebb lenni, és Magyarországra is visszajött velem ez a fajta mentalitás” – mondja Judit, aki a lányával is gyakran utazik.
„Mostanában Olaszországban, Spanyolországban jártunk, és Londont is szeretjük. Ilyenkor bóklászunk az élelmiszerboltokban, végigjárjuk a múzeumokat, színházakat, és helyi kifőzdékben eszünk. Itthon is az egyik hobbink, hogy felfedezzük az éttermeket” – teszi hozzá Hanna.
Jól tudnak együtt dolgozni
A Flódniból eredetileg négy előadást terveztek, de tíz nap alatt elkapkodták az összes jegyet. „Régóta gondolkoztam, hogy kellene egy olyan színházi előadást tető alá hozni, ami Budapest kultúr- és gasztrotörténetével foglalkozik, ugyanakkor vicces is. Hannával külön, de egyeztetve dolgozunk, én gyűjtöm a háttérinformációkat és a kultúrtörténeti anyagokat, a lányom pedig a szituációkat írja. A darabban mi vagyunk a producerek és az asszisztensek is egyben, így teljesen miénk a projekt” – árulja el Judit.
fotó: Sárosi Zoltán, privát
