Kudlik Júlia már csak elvétve ad interjút, pedig nagyon sokan lennének kíváncsiak arra, hogy hogyan él, mióta 2001-ben kirúgták a Magyar Televíziótól. Nemrég kivételt tett és egy tartalmas beszélgetésre leült Bödők Gergővel a komáromi Kikötő Polgári Szalon rendezvényen.
A beszélgetésből nem csak a teljes visszavonulás oka derül ki, hanem például az is, miért nem lett színésznő, hogyan indult a televíziós pályafutása? Mi volt a baj a hangjával? Milyen érzés volt az első bejelentkezés a televízióban? Hogyan telnek a mindennapjai, és milyen a viszonya a korával?
A beszélgetés visszanézhető a YouTube-on, de a vasarnap.com szemlézte is az egykori bemondónő legérdekesebb mondatait.
Az utóbbi években mintha kifejezetten kerülné a nyilvánosságot, ritkán ad interjút. Sokak szerint egyenesen remeteéletet él? Valóban így van?
Nem tudom, milyen a remeteélet. A családom a nagyvilágban szanaszét él, a férjemnek tizenkilenc éve már égi születésnapja is van, gyermekünk nincs, ezért valóban egyedül vagyok. De egyáltalán nem élek remeteéletet. Remekül elvagyok. Igyekszem jól beosztani az időmet. Rengeteget olvasok, és elég sok meghívásnak eleget teszek. Nem tudom, mit kéne még csinálnom. Az egész életem a nézők szeme láttára zajlott.
Lenne egyébként a média részéről igény arra, hogy rendszeresen megszólaltassák?
Igen, sokáig legalábbis volt. De aztán leszoktak róla, hogy ostromoljanak, mert nem állok kötélnek. A televíziókból is egyre gyakrabban keresnek, hogy ilyen-olyan műsorokat vezessek. Amikor 2001. november 30-ával megszűnt a munkaviszonyom a Magyar Televízióval – ami egyébként első és utolsó munkahelyem volt –, akkor úgy döntöttem, hogy véget ért a nyilvánosság előtt élt életem. Lezártam az életemnek egy szakaszát, és elindult egy másik. De attól, hogy nem vagyok képernyőn, még élek. Amikor képernyőn voltam, akkor sem az volt a legfontosabb számomra, hogy látnak.
Legendás a barátságuk Antal Imrével, akivel olyan műsorokat vezettek együtt, mint a Röpülj páva és a Szeszélyes évszakok, de említhetném a Kész cirkusz című kétrészes produkciót vagy a Táncoló nagyvilágot is. Hogyan emlékszik rá?
Amikor megszületett a Röpülj páva című népzenei műsor ötlete, az Imre mellé kerestek műsorvezetőtársnak egy hölgyet. Így kezdődött a mi kapcsolatunk. Imrus külön fejezet az életemben. Olyan volt számomra, mintha a bátyám lett volna. Nagyon sokat tanultam tőle, és sok mindent köszönhetek neki. Mellette nem lehetett unatkozni! Állandóan észnél kellett lenni! Belőle nem lehetett felkészülni. Az agya gyorsabban járt a fénysebességnél. Igazán öröm és megtiszteltetés volt, hogy vele dolgozhattam.
Meglepetésre 2001-ben felmondtak önnek a televíziónál. Van-e még önben emiatt rossz érzés, neheztelés?
Nincs, és sosem volt. Nem az volt sajnálatos, hogy valami véget ért, hiszen egyszer minden, az élet is véget ér, hanem az, ahogyan történt. Méltatlan volt a nézőkhöz, az intézményhez és hozzám. De nem sírni kell, hogy valami véget ért, hanem mosolyogni és örülni, hogy a részese lehettem.
Milyen viszonyban van a korával?
A fiatalság a lélek állapota, és semmi köze az évek számához. Egyesek öregszenek, mások éretté válnak. Esetemben az életkor csupán egy szám. Az évek ráncossá tehetik a bőrt, de az érdeklődés hiánya a lelket teszi ráncossá – szoktam mondani. Az élet ajándék, akkor is, ha nincs piros masnival átkötve. Az évek során pedig szépen lassan, fokozatosan kell kibontani, hogy ne szaggassuk össze a csomagolóanyagot. Minden e világi mulandó, és azt se felejtsük el, hogy öregségünket – amely szintén ajándék és feladat is egyben – fiatalon alapozzuk meg. Fontos a belső béke, a test harmóniája és leginkább önmagunk elfogadása. Nem tökéletesnek, hanem teljesnek kell lenni, az időt pedig nem eltölteni, hanem betölteni kell! Azt olvastam valahol, hogy az ember akkor kezd megöregedni, amikor reggel cél nélkül ébred, és este remény nélkül fekszik le. Én azt mondom, hogy szeretettel és humorral kell élni az életet! A szeretet a megértéséhez, a humor pedig az elviseléséhez kell.
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
