Az egykori gyereksztár, aki az izgő-mozgó, folyton bajba keveredő huncut kislányt, Csepkét alakította a televízióban, ma édesanya, színházpedagógus, tréner, mozgástervező, rendező és előadóművész.
„Ha visszagondolok a sorozatra, sok minden eszembe jut. Szerettem és sokat kaptam tőle, de például nyomasztó volt számomra, hogy felismertek az emberek az utcán, összesúgtak a hátam mögött, és gyakran még az iskolában is mutogattak rám a gyerekek. Ugyanakkor a kedvesség és az elismerés elkísért, a mai napig kapok leveleket, még külföldről is, hogy emlékeznek rám, szerették Csepkét” – meséli Veronika.
Szülei elismert pantomimművészekként a sorozat szakmai vezetői voltak, emellett Karsai Gizella és János alakították a tévéműsorban Csepke szüleit is.
Öccsével együtt is dolgoznak
„Gyermekkoromban olyan élmények értek édesanyám ifjúsági csoportjában és a forgatásokon, hogy beleszerettem a művészvilágba. Nem egyenes út vezetett ide, hiszen, bár négyen vagyunk testvérek, csak ketten foglalkozunk színházzal” – árulja el Veronika, aki több előadásban dolgozott együtt színész-énekes-táncművész öccsével, Karsai J. Andrással, és most is van közös projektjük.
„A Lélekmadár utazószínházi előadásunkat Kecskés Karina színművész kollégámmal és barátommal játsszuk. Az interaktív programunkat az általános iskolák alsó tagozataihoz visszük el. Karina mesél, én pantomimesként vagyok jelen, Andris pedig mindkét szerepben kitűnő váltótárs. A testvéremmel számos dologban hasonlítunk egymásra: nagyon fontos számunkra, hogy amit csinálunk, az igazán jó legyen. Mindketten szorongó alkatok vagyunk, és sokszor a munkánkban találunk eszközt arra, hogy megteremtsük a belső egyensúlyunkat. A színház erre mindig megoldást is jelentett. Erre a tapasztalásra színházpedagógusként, trénerként is építek, ezáltal jobban tudok segíteni másoknak.”
Szorongó gyerekeknek segít
Veronika sokoldalú művész, ahogy ő fogalmaz, szabadúszóként állandóan „százlábú üzemmódban” van.
„Oktatok pantomimtechnikát és nonverbális színészmesterséget, írok, rendezek, játszom, és van egy Csepke Stúdióm is. Ez egy beszédes-mozgásos színjátszó csoport, amely különleges szeretettel fogadja a szorongó gyerekeket is, akik nem találják a helyüket, vagy nem nagyon mernek felelni az iskolában. Emellett egyedülálló mozgásszínházi élménygyűjtő programokat is tartok felnőtteknek a Pasaréti Közösségi Házban.
Fontos számomra, hogy a művészetet a „laikusoknak” is elérhető saját élménnyé tegyem, hogy kiszakítsa őket a mindennapok kötelezettségeiből, és lendületet adjon. Mindig meghat, hányféle okból és céllal érkeznek a résztvevők az ország minden tájáról.”
Külön él gyermeke édesapjától
Ugyan Veronikának rengeteg a feladata, de tinédzser lánya mindennél fontosabb számára.
„Sokoldalú érdeklődéssel és tehetséggel van megáldva. Kíváncsi vagyok, milyen irányba indul majd el, de van egy olyan érzésem, hogy ő is több lábon áll majd, ahogyan én is” – árulja el Veronika, aki gyermeke édesapjától külön él, de a nevelésében egyetértenek.
„A kapcsolatunk jó és fontos, de ettől még mindhármunknak nehéz, hogy már nem együtt élő család vagyunk. Az elengedést és a rugalmasságot is tanulni kell. A gyereknevelés mindig okozott és okoz kihívást, más világ van, mint amikor mi voltunk gyerekek a nyolcvanas években. Fel kell nőnünk az újdonságokhoz. Azt elengedhetetlennek tartom átadni, hogy a lányom figyeljen a belső hangjára, és arra, amire igazán vágyik. Az iskolákban rengeteg a kötelezettség, a felesleges nyomás, ezért a legfontosabbnak azt tartjuk, hogy megtanítsuk, az élet nem csak ebből áll. Amit ezenkívül szeret, ami örömet okoz neki, amiben tehetséges, az legalább olyan lényeges. A súlyozást meg kell tanulnia, de ebben én sem vagyok mindig jó. Szülőként gyakran még magamat is tanítom…”
Fotó: Ambrus Marcsi, privát
