Már a kezdet sem volt egyszerű: hat hónapos korában a szülei elváltak, ő pedig gyermekotthonokban és nevelőszülőknél cseperedett fel. A szeretethiányos közeget nagyon nehezen viselte, de érdekes módon felnőttként mégis erényt kovácsolt belőle.
„A nehéz gyermekkor a művésznek olyan, mint a jó trágya az elvetett magnak. Mint májusi eső a termésnek. Mint csokor virág a művésznőnek…” – írta önéletrajzában Körmendi János.
A bohózatok nagymestere volt
A fiatal éveit Szegeden töltő Körmendi optikusnak tanult, de később a színészet felé orientálódott. A második világháború utáni első nagy színésznemzedék tagja lett, hiszen olyan tehetséges osztálytársai voltak, mint Sinkovits Imre, Márkus László és Gyurkovics Zsuzsa. A rendezők többnyire epizodistaként használták, de a főszereplők rangján, mert ereje volt a színpadi jelenlétének.
Kiváló komédiás volt, a rögtönzés nagymestere. Számos kabarétréfát és bohózatot is írt, a legemlékezetesebb közülük Csehov Három nővérének paródiája, amelyet Márkus Lászlóval és Haumann Péterrel adtak elő a Magyar Televízió egyik szilveszteri műsorában. A szórakoztató kabarékban rendre feltűnő Körmendit a közönség vélhetően félreismerte, azt hihették róla, hogy állandóan vicces és jó kedélyű, de a valóság szöges ellentétben állt a róla kilalakult képpel. Nagyon sok betegség kínozta, szinte orvostól orvosig járt, s ez bizony rányomta bélyegét a hangulatára.
A színfalak mögött kifejezetten zsörtölődő volt. Valamiféle megmagyarázhatatlan melankólia lengte be az egyéniségét, különösen az esztendők múlásával.
„Négyszer-ötször voltam olyan halálos beteg, amitől egy kaszárnya kipusztul. Tizennyolc műtéten estem át, és érdekes módon, amint éppen elindult a pályámon valami új, például kaptam egy erős szerepet, ahol meg tudtam volna mutatni másféle arcomat is, abban a pillanatban jött a vesebaj, a tüdő- vagy a mellhártyagyulladás, súlyos cukorbetegség” – mesélte egy interjúban.
Minden nehézség ellenére szeretett élni
A színész keveset beszélt a magánéletéről. Ő még ahhoz a generációhoz tartozott, aki otthona történéseit nem osztotta meg a közönséggel. Felesége, Gabriella egy SZTK-ban dolgozó röntgenorvos volt.
„A legnagyobb szerencse az életemben a feleségem, ő feledtetett velem minden rám zúdult bajt, vele kárpótolt az ég azért a sok betegségért, amin átestem, mert valaki ott fönn nem akarta, hogy könnyen vegyem az akadályokat… Rájöttem, amiért megküzdünk, azt sokkal jobban tudjuk értékelni. Minden nehézség ellenére szerencsés embernek tartom magam” – nyilatkozta.
Örömét lelte a barkácsolásban
A házaspárnak volt egy lánya, aki teológiát végzett, később pedig Kanadába költözött. A művész sosem beszélt róla a nyilvánosság előtt. Körmendiék a Vízivárosban laktak, otthonukat a színész saját kezűleg készített fafaragványai díszítették. Szívesen alkotott maketteket az előadásokról, egy időben szenvedélyesen fotózott is.
Örömét lelte a kétkezi munkákban: ha kellett, megtalpalta a cipőket, villanyt szerelt, megjavította a rádiót, a kisebb háztartási gépeket. A hétvégéket a leányfalui víkendházában töltötte, amelynek fából készült berendezését ugyancsak ő maga készítette. Élete utolsó szakaszában, 2005-ben Kossuth-díjjal ismerték el a munkásságát, ami Sas József szerint, meghosszabbította a nagybeteg művész életét, akit ekkor már a felesége ápolt a Fő utcai lakásukban. Hétköznapjait írással töltötte, de fanyar humora a halála előtt sem hagyta cserben.
Amikor azt kérdezték tőle, hogy mennyi pénze van, frappánsan azt felelte: ha lenne pénzem, egy tolókocsit vennék, és az őszi napsütésben fél órát grasszálnék benne a Duna-parton. Utolsó két interjúját a nyolcvanadik születésnapja alkalmából adta.
„Két éve nem megyek ki a lakásból. Nem bírok a kapuig sem lemenni – mondta fáradt hangon. – Pocsékul érzem magam. A kollégáim aranyosak, mindig érdeklődnek, féltenek. Az életet nem sajnálom, csak a Mikroszkóp Színpadot, aminek 20 évig a tagja voltam. Jó érzés, hogy szeretnek. De most egy közepesen működő vesének jobban örülnék. Jelenleg nappal négy óránként kell dialíziskezelést kapnom. Szerencsére a feleségem orvos, és sokat segít. Azt tartom az életem legnagyobb ajándékának, hogy ő itt van mellettem, hogy 55 évig kibírta a bolondériáimat.”
Körmendi János 2008. január 6-án halt meg. A Farkasréti temető művészparcellájában helyezték örök nyugalomra, a média és a nyilvánosság teljes kizárásával.
Fotó: Filkasz József, Rákosi Péter, Archív
