A csodák helyett csak egy mosolyt adhatok – szól a Csodálatos világ című dalból, amit Cipő írt. Pedig sokkal többet adott: gondolatokat, érzéseket, dalokat, amelyek ma is köztünk élnek. A legendás énekes idén lenne hatvanéves.
„A napokban sokat gondolkodtam rajta, vajon hogyan viselné az idő múlását. El tudom képzelni, hogy alig változott volna: külsőre ugyanolyan fiatalos lenne, de ez a világ, amiben élünk, szerintem nem tetszene neki. Nem hiszem, hogy különösebb jelentőséget tulajdonított volna egy-egy évfordulónak. Két és fél év volt köztünk, sok mindenben egyformán gondolkodtunk. Engem sem érdekel, hány éves vagyok” – mondja Marica.
Édesanyjuk álmodik vele
Hiába mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, a család nem így érzi.
„Legfeljebb a dühöt enyhíti. A beletörődés talán megérkezik lassan, de a hiány csak mélyül. Az ember újra és újra szembesül vele: múlhatnak az évek, ő már nem jön vissza. Nincs olyan nap, hogy ne bukkanna fel egy dal, de valamikor meg se hallgatom, mert belém nyilall a fájdalom, amikor megszólal a hangja. Anyu viszont gyakran megnézi a tévében, de utána órákig szomorú. Sokat álmodik vele, neki ez megnyugtató érzés. Azt mondja, ilyenkor néhány percre újra mellette lehet.
Miután Laci meghalt, sokáig kisfiúként látta maga előtt: szőke, hullámos hajú gyerekként, amilyen kicsinek volt.
Mostanában viszont inkább felnőttként jelenik meg az álmaiban – árulja el az énekes húga. – Anyu mindig úgy meséli, hogy Laci nagyon okos és jó gyerek volt. Tényleg rendszerető volt, aki a dolgait szépen elrakosgatta, az iskolában pedig jól tanult. Csendes volt, nem szeretett a társaság középpontja lenni, a fiam ilyen szempontból hasonlít rá. Kis korunkban rengeteget játszottunk együtt.
Összeverődtünk a környékbeli gyerekekkel: nyáron görkorcsolyáztunk, télen pedig még a kutyánkat is befogtuk, mintha szánhúzó lenne. Ha vendégek jöttek hozzánk, gyakran leült a zongorához, nekem pedig énekelnem kellett. Nem voltunk oda ezekért a kis házi fellépésekért, de a szüleink mindig nagyon örültek neki. Lacinak sok barátja volt, különösen gimnazista korában, amikor már komolyabban foglalkozott a zenével.”
Az unokahúgaival megszakadt a kapcsolat
Cipő ikerlányai, Petra és Réka már huszonévesek, nagymamájuk, Gizi néni és nagynénjük tizenöt éves korukban látták őket utoljára. Mintha az énekes halálával a rokoni szálak is végérvényesen elszakadtak volna.
„Eltávolodott a család, nagyon sajnálom, hogy így alakult. A lányokkal a bátyám halála után a temetőben találkoztunk utoljára, azóta nem láttuk őket – meséli szomorúan Marica. – A régi tagokkal nem rendeződött a viszonyom, csak Tóth Zolival vagyok jóban, aki a bátyám halála után kiszállt a Republicból. Nem méltó Lacihoz, hogy a többiekkel hadakozzunk, ezért nem is foglalkozom velük. Ugyanakkor most már megértem, hogy a testvérem miért tartott távol minket a zenei világától. Igaz, sokáig a betegségét is titkolta, nem akart fájdalmat okozni, inkább magába zárta a lelki vívódását, a félelmeit. Mindig azt mondta: minden rendben, jók az eredményeim.
Laci szívrohama után nem tudtuk, hogy ekkora a baj. Talán jobban kellett volna őt óvnunk…”
Ez is érdekelhet:
- Minden erejét összeszedve az utolsó napjaiban is dolgozott Verebély Iván: kedvessége hiányzik ebből a világból
- Cipő művészetét körülölelte az elmúlás, a halálát is megérezte: „Kell, hogy legyen valami a földi léten túl…”
- Borbás Marcsi egész életében irigykedett Bényi Ildikóra: „Tökéletes volt, nekünk ezért küzdeni kellett”
Piros rózsával tisztelegnek a temetőben
Cipőt nem feledi a közönség sem: kistarcsai sírja a mai napig zarándokhely, és az évforduló alkalmából is megemlékeznek róla.
„Noha anyu már nyolcvannégy éves, még mindig rendszeresen jönne velem a temetőbe, de nem szeretem, ha ott van, mert ilyenkor nagyon rosszul lesz, megviseli a látvány. Születésnapjára piros rózsát szoktunk neki vinni, mert a piros szín volt a kedvence. A rajongók is rendszeresen látogatják, akárhányszor ott járunk, mindig van friss virág vagy mécses” – meséli Cipő húga, aki az évforduló napján Kisvárdára megy a családdal.
„Az ottani barátai megemlékezést szerveznek a Bessenyei Gimnázium dísztermében, ahol Laci az iskolás éveit töltötte. Örülök ezeknek a szervezéseknek, szeretném, ha a bátyám emléke nem merülne feledésbe. Jólesik látni, hogy másoknak is fontos maradt. Remélem, hogy lát minket fentről, és tudja, mennyire szeretjük és hiányzik nekünk.”
A szavai viszont itt maradtak. Dalokban, sorokban, lemezeken, emlékekben.
Könyvben is megemlékeznek róla
Az évfordulót követően jelenik meg Lutter Imre: Ha itt lennél velem című verses interjúkötete, amely Cipő dalának részletét kapta címként.
„A könyv a bátyám minden koncertjén elhangzott Nagy László versével indul, és az egész kötetet áthatja az életszemlélete. Szerette a költészetet, végigkísérte az életét, még egy pici verseskötete is megjelent. Bródy Jánossal – aki szintén helyet kap a könyvben – Sárváron egy irodalmi alkotótáborban ismerkedett meg. Biztosan nagy öröm lenne Lacinak, ha tudná, hogy így állítanak neki emléket.”
Fotó: Steindl Gabriella, Fábián Olga, privát
