Az igazi komikusokról tudható, hogy az életben ritkán viccelnek. Civilben csöndes, szemlélődő emberek, és a tekintetükben gyakran megbújik a szomorúság. Így volt ez Csala Zsuzsával is, aki a színházban és a televízóban csillogott, azonban előadás után átvette a kedvenc mackónadrágját, hazament, és csak látszólag volt közvetlen személyiség. Őt megnyitni komoly feladat volt a legharcedzettebb újságírónak is.
Beleivódott a rettegés
„Édesanyám nevelt engem és a testvéreimet, ő jelentette a gyerekkorom – mesélt egy interjúban egykor Csala Zsuzsa, akinek édesapja korán elhagyta a családot, és Amerikába disszidált. – A körülmények nem voltak jók, mert háborús gyerek vagyok, és még emlékszem a bombázásokra. Mélyen belém ivódott a rettegés, a félelem, a menekülés, szóval minden, ami ezzel jár. Nem voltam boldog gyerek, mert állandó félelemben éltem.”
A színésznő felnőtt élete sem indult könnyen. 16 évesen, korkedvezménnyel felvételt nyert a színművészetire, de harmadéves korában eltanácsolták. Akkor nagyon kétségbeesett, hogy itt áll szegény lányként, végzettség nélkül, mihez kezdjen az életével? Mint mondja, édesanyja tartotta benne a lelket.
„Az ő legnagyobb erőssége a humora volt. Ezt anyám nevelte belém, mert a sok rosszat nem lehetett volna másképpen elviselni, ha az ember nem nézi az élet humoros oldalát. Azt, hogy minden rosszban van valami jó. Jó az, hogy a rosszat azért viselem el, mert tudom, hogy van jó is. Tehát ezért tudom megbecsülni a jót. Mert azt is tudom, mi a rossz” – nyilatkozta a színésznő, aki ugyan a Színművészeti Főiskolát nem fejezte be, de a szakma hamar rátalált, és a kabarék világa egész életében a tenyerén hordozta.
Ezt olvastad már?
Legyőzte a pánikbetegséget
Fiatal színésznőként Csala Zsuzsa mégsem volt boldog, de ezt csak idős korában vallotta be, méghozzá egy portréműsorban, ahol előkerült egy 1978-as fénykép. Akkoriban súlyos betegség gyötörte, amit csak évtizedekkel később diagnosztizáltak.
„Pánikbeteg voltam, de akkor még nem tudtuk, hogy ezt így hívják” – magyarázta a riporternek a színésznő, aki abban az időszakban nem akart élni, semminek nem látta értelmét, semmiben nem lelte örömét, sőt még a mozgással is meggyűlt a baja.
„Nem tudtam menni, csak a falba kapaszkodva, vagy ha valakibe belekaroltam. Az aktuális előadásban egy bohócot játszottam, de annyira beteg voltam, hogy nem tudtam, hol van a közönség. Én ezt az állapotot senkinek nem kívánom, két évig voltam benne, és saját magam küzdöttem le, kórházban is feküdtem, senki a mai napig nem tudta, hogy én pánikbeteg voltam” – mesélte a művésznő a régi világról, amikor a lelki eredetű betegségek még nem kaptak akkora hangsúlyt, mint napjainkban.
Bánta, hogy nem lett édesanya
A színésznőnek a szakmája mellett a másik nagy öröme volt az életben, hogy hamar társra lelt. Férjét, Kürtös István színművészt 1955-ben ismerte meg a Déryné Színházban. Együtt játszottak Molière: Dandin György című darabjában. Harmóniában éltek együtt egészen a férj 1996-ban bekövetkezett haláláig. Nagyon szerették egymást, azonban gyerekük nem született. A színésznő két gyermeket is elveszített.
„Mire ráeszméltünk, hogy kell gyerek, már késő volt. Pedig lett volna alkalom, de mindig úgy éreztem, hogy nagyon fontos szerepet játszok, és a színházi világból nem lehet kimaradni. Már 40 éves voltam, amikor megvolt a budai ház, a jólét, amiért addig robotoltam, de akkor rájöttem, hogy késő. Ma már nagyon-nagyon bánom, hogy ilyen keveset éltem magánemberként” – mondta szintén időskorában.
Csala Zsuzsa férje távozása után még sokáig játszott, és élete végéig őrizte a férfi emlékét. Ahogy mesélte, elmerült a hobbijaiban, megtanulta magát egyedül is jól érezni. Szeretett otthon kertészkedni, keresztrejtvényt fejteni, olvasni, miközben bernáthegyi kutyája mellette pihent. Az utazás sosem vonzotta, mindig mondogatta, számára az a tökéletes nyaralás, ha becsukhatja maga mögött a kertkaput. 80 évesen, agyvérzés miatt ment el – addigra úgy tűnt, megtalálta önmagában a gyerekkora óta áhított belső biztonságot.
Fotó: MTI, Ványi Ákos, Rákosi Péter, archiv
