Van egy fotó 1980-ból, Szentendréről, aminek elkészültére Antal Imre legfeljebb annyira lehetett felkészülve, amennyire egy nyári délutánon az ember otthon lenni szokott. Sárga póló, mintás kisgatya, a nyitott sütő előtt guggol, kezében fedeles római tál – a römertopf –, amelyben épp vacsora készül. A konyha egyszerű, a mozdulat természetes, a pillanat nem mesterkélt.
Ez nem póz, ez nem imázs: ez egy akkoriban hatalmas sztárnak számító híresség a legemberibb képében.
A felvétel Antal Imre szentendrei nyaralójában készült, és a Fortepan archívumában maradt fenn Urbán Tamás fotójaként, „Antal Imre televíziós személyiség a nyaralójában, 1980.” megjelöléssel. A kép ma azért hat megdöbbentően, mert semmilyen értelemben nem megkomponált. Nincs stylist, nincs világítás, nincs koncepció – csak Antal Imre, a sütő és a römertopf.
Egy korszak, amikor még lehetett „csak úgy” híresnek lenni
A nyolcvanas évek elején Antal Imre már az ország egyik legismertebb arca volt. A Szeszélyes évszakok a legnézettebb műsorok közé tartozott, szilveszterkor milliók ültek miatta a képernyő elé. Mégis: a híresség akkoriban nem jelentett folyamatos szerepjátékot.
A közönség nem a tökéletességet várta, hanem az ismerősséget. Antal Imre ebben volt különleges – úgy tudott elképesztően művelt, gyors és szellemes lenni, hogy közben nem távolodott el az emberektől.
Ez a közvetlenség nemcsak a képernyőn működött. A konyhában is. Antal Imréről ma már forrásokkal igazoltan tudjuk, hogy nem hóbortból főzött: szenvedélyesen érdekelték az ételek, az ízek, az egyszerű, konyhai megoldások.
Az 1983-ban megjelent Zenei ki mit főz? kötetben, amiből itt, a Meglepetés.hu-n is többször szemléztünk, több receptje is szerepelt, köztük a híres suhantott leves, Antal Imre saját, ironikus előszavával együtt.
Pályája csúcsán is bevállalt egy kisgatyás fotót
1980-ban Antal Imre pályája csúcsán volt. A televíziózásban már legendának számított, miközben maga sosem tekintett erre végállomásként. Eredetileg zongoraművésznek készült, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végzett, világversenyeken szerepelt – pályáját egy súlyos kézbetegség törte ketté.
A tévé nem álom volt, hanem új irány, amelyet emberi kíváncsisággal és humorral töltött meg. Antal Imre egyszerre volt színész, konferanszié, humorista és beszélgetőtárs – sosem „csak műsorvezető”.
A nyolcvanas évek után is a képernyőn maradt, de az ezredfordulóra élete egyre csendesebb, magányosabb lett. A fotó azonban még a derű idejéből való. Abból a korszakból, amikor egy tévés legenda kisgatyában is vállalhatta magát – mert nem a ruhája volt az érdekes, hanem az ember benne.
Hasonló kép ma már nem is készülhetne
Ma már egy hasonló fotó szinte el sem készülhetne egy ekkora hírességről. Legyen az egy magazinfotózás, családi kép, vagy csak egy közösségi médiára szánt „elkapott” pillanat. Előzetes egyeztetés, jó fény szép ruha és szép smink van minden egyes elkészült sztárfotó mögött.
Sok hírességhez ma már fodrász, sminkes és stylist érkezik akkor is, ha „otthoni” portré készül. Nem azért, mert rosszabb emberek lennének – hanem mert más lett a nyilvánosság természete. Egy ilyen kép az elkészülte utáni másodpercben már törlődne is a memóriáról.
Ez a kép azért érdekes ma is, mert egyáltalán nem akar érdekes lenni. Egyetlen pillanat, amikor Antal Imre nem szerepelt – csak élt. És talán épp ezért emlékszünk rá még mindig így.
