A cukorbetegek gyógyszere
A cukorbetegek néhány évtizede még halálra voltak ítélve. A gyerekek a diagnózistól számítva átlagosan másfél évig maradtak életben, de a felnőtteknek is csak az ötöde élt még tíz évvel a betegség kialakulása után. Ők viszont gyakran szörnyű szövődményektől szenvedtek. Az orvosok a szigorú, szénhidrátmentes diéta előírásán kívül nem sokat tehettek, sok érintett egyenesen az extrém étrendbe halt bele. Német kutatók fedezték fel, hogy a betegség a hasnyálmiriggyel, annak is Langerhans-szigetek néven ismert sejtcsoportjaival van összefüggésben, 1910-ben pedig Sir Edward Albert Sharpey-Schafer azonosította az inzulin nevű vegyületet, amely a latin „insula”, azaz sziget szóról kapta a nevét. 1921-ben Frederick Banting és Charles Best kivonta ezt a vegyületet egy kutya hasnyálmirigyéből, és ezzel 70 napig életben tartottak egy cukorbeteg állatot. A szarvasmarhák testéből származó inzulint 1922-ben egy cukorbetegségtől haldokló, 14 éves torontói fiún próbálták ki először. A fiatal Leonard Thompson életveszélyesen magas vércukorszintje 24 órán belül a normálisra esett vissza, és a fiú magához tért. Az állati inzulin több millió életet mentett meg, de sokaknál allergiát okozott. Szintetikus változatát 1978-ban állították elő.
Műtétek fájdalom nélkül
Az operációktól az ősidők óta rettegtek az emberek, volt, aki inkább meghalt, de nem vállalta az ezzel járó elképzelhetetlen fájdalmat. A kínok csillapításával az ókortól kísérleteztek a doktorok: használtak gyógynövényeket, a mákból kivont ópiumot, a középkortól pedig volt, hogy valamilyen erős szeszes itallal, vagy egyszerűen fejbeveréssel bódították el a beteget. A legnagyobb változást egy William T. G. Morton nevű amerikai orvos hozta, aki 1846-ban először a nevetőgáz néven ismert dinitrogén-oxidot, később pedig étert lélegeztetett be betegével fogászati beavatkozások előtt – változó sikerrel. Később a kloroform terjedt el altatószerként, ám ez több halálesetet is okozott. Az 1800-as évek óta viszont folyamatosan fejlődik a műtét közbeni érzéstelenítés. Ma már sokszor nem is altatásban, hanem a kíméletesebb gerincközeli érzéstelenítésben végzik a műtéteket – ezt a módszert egy August Bier nevű német orvos találta fel 1898-ban. A helyi érzéstelenítés „atyjának” is őt tekintjük.
Régi korok hőmérői
A hőmérsékletet mérő eszközök működése századokig azon az elven alapult, hogy hő hatására megváltozik a folyadékok térfogata. A Galilei által feltalált termoszkóp után 1612-ben egy Santorio Santorio nevű itáliai feltaláló már skálát is rajzolt a hőmérőjére, amelyet a beteg szájába kellett tenni a testhőmérséklet mérésére. II. Ferdinánd toszkán nagyherceg hőmérője 1654-ben még alkohollal működött, a higanyos hőmérőt pedig Gabriel Fahrenheit találta fel 1714-ben. Az általa kidolgozott hőmérsékleti skálát a tengerentúlon a mai napig használják. Az Európában elterjedt hőmérsékleti rendszer a svéd Anders Celsius, míg a tudományos kutatásokban alkalmazott Kelvin-skála a brit Lord Kelvin nevéhez fűződik. A higanyos hőmérőkre még sokan emlékszünk, ám lassanként kikoptak a forgalomból, mivel összetörve veszélyessé válhattak.
Tudományos hallgatózás
A korai doktorok fülüket a beteg mellkasára szorítva próbálták észlelni a szívverést és a légzést. Túlsúlyos beteg esetén azonban – a testzsír szigetelő hatása miatt – rosszabbul hallották mindezt. Ezzel és persze a szeméremmel gyűlt meg a baja egy René Laënnec nevű francia orvosnak is egy hölgy vizsgálatakor. Megalkotott hát egy kartonból hajtogatott, majd később fából készült, trombita alakú csövet, amely felerősítette a tüdő és a szív felől érkező hangokat. A legenda szerint egyszer séta közben felfigyelt két gyerekre, akik egy cső két végén állva küldtek üzeneteket egymásnak, ezt használta fel a találmányához. Először persze – mint minden újítót – őt is kigúnyolták, ám Napóleon háziorvosa, Corvisart felismerte a találmány jelentőségét, és a doktort a párizsi egyetem professzorává nevezték ki.
Csak egy kis szúrás
Már a régi korok orvosai is vékony, üreges szúróeszközökkel juttatták a gyógyszereket a beteg bőre alá. 1656-ban feljegyezték, hogy Christopher Wren egy kutya vénájába fecskendezett gyógyszert lúdtoll segítségével. Az első, mai értelemben vett injekciós fecskendőt az 1800-as évek közepén alkotta meg a francia Charles Pravaz és a skót Alexander Wood, egymástól teljesen függetlenül. Az eszközt a gyógyszer adagolása után elmosták, és újra használták – amíg azonban a sterilizálás nem vált általánossá, ez a fertőzések terjedéséhez is hozzájárult. Az üvegből és fémből készült fecskendőket a 20. század második felében váltotta fel az egyszer használatos, rozsdamentesacél-tűs, műanyag orvosi eszköz.
A szemüveg története
Az okuláré feltalálása nem kapcsolódik konkrét személyhez. Az bizonyos, hogy a tudósok és a szerzetesek már a 13. században is használtak az orrnál, illetve oldalt a kezükkel megtámasztott látásjavító lencséket. A 16. századra megjelentek az orrnyeregnél hajlított modellek, sőt egyes spanyol rövidlátók már azzal is kísérleteztek, hogy a szemüveget zsinórok segítségével a fülükhöz rögzítsék. Ez utóbbi megoldás a lencsét óvó kerettel együtt a 18. században terjedt el szélesebb körben, sőt a század végére a rövid- és távollátást is korrigáló bifokális lencsék is megjelentek. A 19. században az orrcsipeszes, úgynevezett Pince-nez stílus vált népszerűvé: hogy a leeséstől és a töréstől megóvják, a szemüveget lánccal rögzítették a ruházathoz. Ebben a korszakban már az asztigmatizmust, azaz a szemtengelyferdülést korrigáló cilinderes lencsék is feltűntek. Az 1930-as években készültek el az első, kifejezetten nőknek tervezett és sportoláshoz használható szemüvegek is. Később pedig az egészségbiztosítók is támogatni kezdték a látásjavító eszközöket.
Fotó: profimedia
