Laza flanelingben és pantallóban járt, civilben sosem sminkelt, és a keze meghosszabbítása volt a cigaretta. Életigenlő, nagyszájú és szókimondó volt. Abban a korszakban, amikor a másságért még börtön járt – kicsivel később betegséggé minősítették –, ő nyíltan vállalta a leszbikusságát. „Olyan pasi vagyok én…” – gyakran így kezdte a mondatait, és valóban tudhatott valamit, mert gyönyörű asszonyokat hódított meg.
Felvállalta a szerelmeit
Elmondása szerint kiskamaszként ment el örökre a kedve a férfiaktól, amikor a szomszédjukban lakó képzőművész fogdosta. Önmagának ezzel magyarázta meg, miért vonzódik a nőkhöz. Életrajzi könyvében az első fontos kapcsolatáról is mesélt. Színinövendékként megtapasztalta az éhezést is. Esténként gyakran álldogált a Rákóczi úti Góbé büfé előtt, megpróbált az onnan kiáradó illatokkal jóllakni. Egy alkalommal megszólította őt Rozika, a környék híres kurtizánja, és meghívta vacsorázni. Így kezdődött a szerelmük. Az élemedett hölgy etette, ruházta Hildát, egészen addig, míg szerződést nem kapott a Nemzeti Színházban, ami a kapcsolatuk végét is jelentette.
A színésznő jóval később, a budai villájában élt együtt kolléganőjével, Temessy Hédivel, akit bárhová mentek, előreengedett az ajtón, és akit a premierek alkalmával száz szál, öltözőbe küldött rózsával ajándékozott meg. Hédi azonban túl szemérmes volt ahhoz, hogy az akkoriban vörös posztónak számító kapcsolatukat nyíltan felvállalja, szakításukban talán ez is szerepet játszott.
Az igazi boldogság ezután köszöntött be Hilda életébe, amikor megismerte Galgóczi Erzsébetet, a szintén nyíltan leszbikus írót – egyébiránt ő jegyezte az akkoriban nagy port kavart, nők közötti szerelemről szóló, a Törvényen kívül című kisregényt. A pár kiváló szerelmi és szellemi partnere volt egymásnak, ugyanazt gondolták a világ dolgairól. Erzsébet ettől kezdve élete végéig fogta Hilda kezét, és mindössze egy évvel élte őt túl.
Nem félt az öregedéstől
A színésznő olasz felmenőkkel rendelkezett. Családjában található ismert zeneszerző-karmester, de tapétagyáros is, aztán a család fekete báránya eltékozolta a vagyont, így hát Gobbi Hilda kamaszként már olyan szegény lett, mint a templom egere. Szülei válása után teljesen szétesett a család, ő pedig a nagynénjéhez, Grétához került. Gyakran tető sem volt a fejük fölött, ismerősök fogadták be őket egy-egy éjszakára. Ennek ellenére nem adta fel a színészi törekvéseit. Fel is vették az akadémiára, ahol Bajor Gizi anyagilag is támogatta. Kabátot, cipőt adott neki, hogy Hilda ne fázzon meg télvíz idején. A barátaitól, kollégáitól rengeteg jót kapott, és ezt a segítséget, ami által kiemelkedhetett a nyomorból, sosem feledte. Később, amikor már megtehette, maga is segített a rászorulókon, színészházak létrehozásában vett részt, és pénzt gyűjtött az új Nemzeti Színház felépítéséhez. A róla szóló megemlékezések szerint megesett, hogy karácsonykor, amikor hazafelé tartott az előadásról, találomra megállt egy buszmegállóban, és hazavitte az ott fagyoskodva várakozó embereket.
Imádott játszani. Az már kevéssé érdekelte, hogy mit. Neki csak az számított, hogy színpadon lehessen. Úgy vélte, egyetlen mondat is magában hordozhatja a világot. Az öregedéstől sem félt.
„Fiatal kolléganőim, tudom, iszonyúan nehezen esnek át a korszakváltáson, szinte tragikusnak érzik a ráncokat, a parókákat, pedig a parókák nem őszülnek. Az emberek igen, de a parókák és a lelkek nem”
– fogalmazott önéletrajzi könyvében.
Hitt a reinkarnációban
Gobbi Hilda intenzíven élt. Amellett, hogy rengeteget játszott, rendre odaállt a jó ügyek mellé, ami minden idejét, energiáját felemésztette. A hetvenes éveire az egészsége megromlott, többféle betegséggel küzdött, és végül megtámadta a gyilkos kór. Az utolsó hónapjaiban sokat volt kórházban, de ott is ragaszkodott azokhoz a dolgokhoz, amiket világéletében szeretett. Barátai csempésztek be neki cigarettát és konyakot. Amikor csak az ereje engedte, ismerősöket fogadott, és interjúkat adott. Az utolsó pillanatáig élvezte az életet – sőt akár tovább, legalábbis a hitvallása szerint. „Egyetlenegy valamivel kacérkodom. A reinkarnációval. Mert nem igaz, hogy nincs folytatás, az lehetetlen. Kell, hogy legyen, a világ nem szűnhet meg. Én fű szeretnék lenni, mert az kinő, levághatják, letaposhatják, akkor is kinő” – mondta egy időskorában adott interjúban.
Ma a Nemzeti Színház parkjában csodálhatjuk meg elképesztően élethű szobrát. Mögötte mindig zöldellik a fű.
Kiemelt kép: Fortepan/Kotnyek Antal
