A fizetésünk az egyik legmeghatározóbb eleme a mindennapjainknak, hiszen a keresetünktől függ az életszínvonalunk. Mégis igyekszünk kerülni a témát, és inkább nem kérdezünk semmit, ha egy ismerősünk például anyagi gondokról panaszkodik. De akkor sem kérdezősködünk, ha ennek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. A rendszerváltás előtt általános gyakorlat volt, hogy a pénztárban, egy fizetési listát aláírva kellett felvenni a havi keresetet, így a dolgozók előtt gyakorlatilag nem voltak titkok: mindenki láthatta, hogy melyik kolléga mennyiért dolgozik. A fizetésekben nem is voltak nagyon nagy különbségek, ugyanazért a munkáért nagyságrendileg ugyanaz a pénz járt szinte mindenhol. 1990 után aztán ez egycsapásra megváltozott, ha valaki rákérdezett más fizetésére, akkor csúnyán kezdtek rá nézni, hiszen a piacgazdaság vadabb formája magával hozta a bérek közötti jelentősebb különbségeket is. Sok cég kifejezetten megtiltotta az alkalmazottainak, hogy a fizetésükről beszéljenek. Nem kis mértékben ennek is köszönhető, hogy a keresetek elszakadtak egymástól.
Túl alacsony? Túl magas?
Pedig a mai világban sokszor előnyös lenne, ha előre tisztában lehetnénk azzal, hogy számszerűen mennyit ér a munkánk az adott cégnek. Az állásinterjúk visszatérő kérdése a fizetési igényről sokszor hoz kellemetlen helyzetbe egy leendő munkavállalót, aki korábban más területen vagy esetleg kisebb cégnél dolgozott ugyanabban a munkakörben: egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy az új munkahelyen azonos a bérezési gyakorlat. Ha fizetési igényként túl alacsony összeget mond, akkor joggal tarthat attól, hogy a cég nem fogja az értékén kezelni, ha viszont nagyon fölé lő a fizetéssel, akkor előfordulhat, hogy inkább másik jelentkezőt választanak a munkára. „Attól viszont nagyon sokan fáznak, hogy rákérdezzenek az új cég dolgozóinál, hogy ők mennyit keresnek, mert más zsebében nem illik turkálni — mondja Síklaki István szociálpszichológus, aki szerint pedig a hétköznapi jómodor a mi kultúrkörünkben sokkal lassabban alakul át, mint ahogy a piacgazdaság működik. — Van ebben egyfajta tapintat is, hogy nem hozom a másikat kínos helyzetbe, hogy esetleg kiderüljön, hogy a fizetése alacsonyabb, mint a miénk, de az okok között szerepel még a hiúságunk és a státuszunk féltése is. Ehhez képest mondjuk az Egyesült Államokban ezt a fajta tapintatot nem tartják különösebb értéknek.” A szociálpszichológus azt mondja, hogy Nyugat-Európa több országában hasonlóan gondolkodnak a fizetésről, mint mi. Igaz, Németországban vagy Ausztriában sokkal egyszerűbb a helyzet, ott ugyanis az állás-hirdetések zömében megtalálható az az összeg is, amelyet fizetésül ajánlanak a cégek, így a munkavállalókat kevesebb hátrány érheti, és már a jelentkezésnél tudja, érdekli ennyiért az adott feladat.
Üzlet vagy barátság?
A piaci megközelítésen kívül azonban van társas kapcsolati vetülete is annak, hogy nem beszélünk a pénzünkről még a családban sem. Síklaki István szerint számtalan kutatás bizonyítja, hogy különböző módon viszonyulunk a két értékhez, vagyis nem szeretjük összekeverni az üzletet a barátsággal. Az üzleti és a baráti értékrend masszívan elválik egymástól, és ezeket a határokat a legtöbben nem is szeretnék összemosni — márpedig ha megnevezzük a fizetésünket, akkor úgy érezzük, hogy ez azonnal átvisz egy másik területre, elüzletiesíti a barátságot vagy a rokonságot. „Édesanyám az ajándékozásnál rendkívüli fontosságot tulajdonított annak, hogy eltávolítsa az árcédulát. Mert abban a pillanatban, ahogy az ajándékon rajta marad az ára, az kikerül az intim, társas kapcsolati gesztus érték-világából, és átkerül egy másikba, a piaci értékvilágba. És akkor az ajándékozás gesztusa már veszíti az értékéből.” Ám a fizetésünk tabu volta nincs összefüggésben azzal a hivalkodással, amely Síklaki István szerint volt, van és lesz is bizonyos körökben. A pénzzel való dicsekvés, a kivagyiság időtálló dolgok: a rendszerváltás előtt akár egy Trabant is elegendő érték lehetett a hivalkodásra, mára pedig szinte a lehetőségek végtelen tárháza nyílt meg ezen a területen.
Kihasználható szemérem
Azt, hogy nem beszélünk egymással a fizetésünkről, jól ki tudják használni a munkaadók a bértárgyalásokon. Felismerték ezt már a dolgozók is. Nem véletlen, hogy egyre több olyan internetes oldal létesül, ahol utána lehet nézni annak, mennyit keresnek mások a mi tapasztalatunkkal a szakmánkban. Egy dolgot azonban érdemes szem előtt tartani: ezeken az oldalakon csak azok a fizetések szerepelnek, amiket önbevallással megadnak a felhasználók, nem a valóban kifizetett bérek átlaga. És ez a szám gyakran alacsonyabb, mint amire elsőként számítanánk. Valószínűleg itt is érvényesül a tabu, hogy aki kevesli a jövedelmét, az megadja a pontos számokat, aki többet keres, látva a megjelenő alacsony összeget, inkább szemérmesen hallgat.
