A mai középkorúakat, friss nyugdíjasokat sokszor „szendvicsgenerációnak” is nevezik, hiszen egyszerre kell gondoskodniuk a gyerekeikről és egyre idősödő szüleikről. A kettős teher azonban testileg és lelkileg is súlyosan megviseli őket. Az időskor nem könnyű: betegségek jelentkeznek, gyengül a test, a fizikai bajok mellett megjelennek a szellemi hanyatlás tünetei is. Akik néhány évvel ezelőtt még tetterős családtagjaink voltak, mára ápolást igénylő, esendő öregekké váltak.
Néha nem elég az otthoni ápolás
Ha egy idős ember egyáltalán nem tud gondoskodni magáról, lehet magánápolót fizetni, aki heti néhány alkalommal ellátja a családtagunkat. Az otthonápoló idősgondozót biztosító vállalkozások órabérben szerződtetnek szakembereket a legváltozatosabb feladatokra (főzés, tisztába tétel, felolvasás, sétálás). Ez a megoldás viszont rengeteg pénzbe kerül. Sőt, olyan súlyossá is válhat a helyzet (például demencia vagy Alzheimer-kór esetén), hogy a 24 órás házi gondozás sem elég: idősotthonba kell adni a beteget.
Tele lelkiismeret-furdalással
A környezet könnyen ítéli kegyetlennek azt, aki otthonba adja az édesanyját vagy az édesapját, pedig ez a folyamat neki is igencsak nehéz. Kevés az igazán jó hely, sok a rémtörténet. Ha ezt a megoldást látjuk szükségesnek, nem árt idejében elkezdeni a tájékozódást. Ismerjük meg a közelünkben működő intézményeket, kérjünk információt, hallgassuk meg mások tapasztalatait a kiválasztott helyről.
Hozzátartozónknak aláírásával kell igazolnia, hogy beleegyezik a költözésbe, akarata ellenére senkit sem lehet „otthonba dugni”. Sajnos szellemi leépültség esetén előfordulhat, hogy az idős ember másnap már nem emlékszik arra, mit is írt alá, ez pedig a konfliktusoknak is teret adhat.
Ám az utódok sem embertelenek, a legtöbbször tele vannak lelkiismeret-furdalással. Az egymást szerető családtagokat lelkileg megviseli ez a folyamat, mégis van az a helyzet, amikor szembesülnünk kell vele: senkinek sem teszünk jót azzal, ha az egész család tönkremegy a 24 órás szolgálatban.
Önkéntes bevonulás
Jó példa pedig lenne. Számos, nálunk fejlettebb országban az idősotthonba költözésnek kialakult kultúrája van, és a folyamatot nem kíséri a környezet elítélő tekintete. Ráadásul a szociális háló is működőképesebb, nem kell hónapokat, éveket várni a bejutásra. Sok esetben maga az idős ember dönt úgy, képességei teljes birtokában, hogy eladja az otthonát, és az árából vásárol egy idősotthonban kialakított lakást. Ott éli tovább az életét, önállóan, a saját tulajdonában, mégis orvosi felügyelet mellett, és ha úgy érzi jónak, a többi odaköltöző társaságában. Ez az egész családnak megkönnyíti az átmenetet.
Mi lehet a megoldás?
Működő, segítő, támogató rendszerre lenne szükség, amely informálja és eligazítja a szervezetek, intézmények, vállalkozások labirintusában bolyongó érdeklődőket. Adatbank kellene elérhetőségekkel, véleményekkel, orvosi ajánlásokkal, szakértők listájával. Addig viszont marad az egyéni keresgélés, az ismerősök faggatása, a szorongás, hogy jól választottunk-e? Mindezen nehézségek miatt a mai ötvenesek-hatvanasok jó része hangoztatja: ha eljön az ideje, megkíméli majd a családtagjait a lelki krízistől, és önként idősotthonba vonul. Kérdés, hogy ezt a fogadalmát nyolcvan-kilencven évesen is betartja-e majd.
A szakértőt kérdeztük
Dr. Bakondi Anikó, a radfigyelunk.hu pszichológusa így vélekedik erről:
„Az idős személyeket ápoló családtagok körében valóban nagyon gyakori ebben a helyzetben a bűntudat. Ám ez minél inkább elhatalmasodik, annál terhesebbnek érzik az otthoni gondoskodást, ami pedig a családtagok pszichés megbetegedéséhez vezethet. Kevésbé lesznek elégedettek a saját életükkel, állandó érzelmi feszültséget élnek át, akár depresszió is kialakulhat. Ez viszont részben meg is könnyítheti a döntést, belátva, hogy ebben a formában képtelenek az idős személy szakszerű ápolására, miközben az idősotthonban biztonságban érezhetik a családtagjukat.
Csökkentheti a családtagok bűntudatát és szorongását, ha elfogadják, hogy nincs más elhelyezési lehetőség. Azok a famíliák, amelyek más megoldást is kipróbáltak (például nővér általi otthoni ápolást), és azzal nem voltak elégedettek, szintén könnyebben dönthetnek. Segítség lehet továbbá, ha a környezetünkből kapunk támogatást ahhoz, hogy belássuk: az intézeti elhelyezés normális és elfogadott. Az is csökkenti a stigmát, ha az illető hisz abban, hogy az elkerülhetetlen idősotthoni elhelyezés gondoskodó körülmények közé juttatja szeretett családtagját, amit ő már nem tud ebben a minőségben biztosítani számára.
Az idős, egyedülálló embereknek különösen nagy igényük van társaságra, arra, hogy bármilyen gondolatukat gyorsan és közvetlenül megoszthassák a körülöttük lévőkkel. Az otthonokban könnyen és gyorsan találnak maguknak megfelelő társakat, elkerülve ezzel az elmagányosodásukat és a depresszió kialakulását, súlyosbodását.
A hely kiválasztása után az idősotthon többi lakójával való találkozás – akár még a beköltözés előtt – is további megnyugvást hozhat mind az érintettnek, mind a családtagjainak. Fontos, hogy segítsük az idős hozzátartozót az ismerkedésben, a bensőséges kapcsolat kialakításában a személyzettel, az otthon napirendjének, programjainak megismerésében. Az otthoni gondozás terhétől való »felszabadulás« pedig több időt és új energiát ad a minőségi kapcsolattartásra, legyen szó rendszeres látogatásokról, vagy hétvégenként, ünnepek alkalmából a gondozott családi környezetbe való visszahelyezéséről.”
