Kiadni az érzelmeinket, elpanaszolni a bajunkat, egy kis megértésre, vigasztalásra szert tenni – valójában erre vágyunk, amikor a közösségi oldalakon, akár a tágabb ismerősi körünkben, akár különböző csoportokban, idegeneknek leírjuk, mi történt velünk. Mielőtt azonban ezt tennénk, számoljunk el tízig! Digitálispszichológia-szakértőnk, Villányi Gergő segítségével pontokba szedtük, miért.
Akkor lássuk: az internet nem panaszfal, mert…
…örökre nyomot hagy
A pszichológiában már szakkifejezés is van arra, ha valaki válogatás nélkül belekiabálja a közösségi média világába a sérelmeit. Az úgynevezett digitális inkontinencia szakértőnk szerint mára népbetegséggé vált, és nagyon sok kárt okoz mind az egyének, mind a közhangulat szintjén. „Gondoljunk arra, hogy amit beleordítunk az éterbe, az tartósan ott is marad, és később is bennünket minősít – mondja Villányi Gergő. – A digitális lábnyomunk kitörölhetetlen, elég egy képernyőfotó, és bármi, amit kiírtunk valahová, örökre megmarad. Így hát mielőtt egy rossz napunkon az üzenőfalunkon kezdenénk el szidni a gyerekünket, a párunkat, a szomszédasszonyt vagy éppen a postást, előbb higgadjunk le, és gondoljunk arra, hogy ha ezt tesszük, azt már nem tudjuk visszacsinálni.”
…megbántunk valakit
A közösségi média kora előtt, ha sérelem ért bennünket, csak a hozzánk nagyon közel állóknak, tehát a családunknak, barátainknak meséltünk róla. Elmondani a szomszéd Ildinek, hogy annak a büdös kölöknek már megint az ágyneműtartójából szedtük ki a penészes, áprilisban csomagolt iskolai uzsonnáját, négyszemközt akár még vicces is lehet. Ha azonban a közösségi hálón posztban vagy kommentben mondjuk el a sztorit, leégetjük a gyerekünket, aki ennek kapcsán akár a saját közösségében is céltáblává válhat. Ugyanez a helyzet a párkapcsolatban vagy a baráti körben, de munkahelyen zajló történetek esetében is. Mielőtt posztolunk, mindig gondoljuk át, a sorainkkal vajon kit bánthatunk meg.
…ellenszenvessé válunk
Ha rendre panaszfalnak használjuk a közösségi oldalunkat, olyan embernek könyvelhetnek el bennünket, aki az életben sosem a szépre összpontosít. „Az emberi természet alapja, hogy a pozitív személyiségek társaságát keressük, azokkal vesszük körül magunkat, akikkel jó lenni. Ha azt közvetítjük magunkról a külvilágnak, hogy életuntak, megcsömörlöttek vagyunk, és a kákán is csomót keresünk, megakadályozzuk, hogy az emberek kapcsolódni akarjanak hozzánk. Így eltávolodhatnak tőlünk azok is, akik fontosak nekünk, és azok sem mernek nyitni felénk, akik a későbbiekben azzá válhatnának. Ez pedig egyenes út az elmagányosodáshoz” – véli a szakember.
…másokat is magunkkal ránthatunk
A hirtelen haragunkban a világba kiáltott fájdalmunk a legritkább esetben szól kizárólag rólunk. Annak közlésével gyakran kiadunk és kellemetlen helyzetbe hozunk másokat is. Nem tudhatjuk, egy-egy történet kihez hogyan kapcsolódik. Lehet, hogy a mi szemszögünkből nézve bunkó és türelmetlen volt a hivatalnok – csak éppen aznap reggel halt meg a kutyája. Lehet, hogy a főnök elbocsátott minket, de nem tudhatjuk, milyen nyomás nehezedett rá. Lehet, hogy az exünk elképesztő követelésekkel áll elő, de vegyük figyelembe, vélhetően ő is rosszul van, és a nyilvános ócsárlás még soha nem vezetett jóra. „Minden történetnek két oldala van, de előfordulhat, hogy több is – mondja Villányi Gergő. – Ha valakire nyilvánosan panaszkodunk, az rengeteg kellemetlenséget vonhat maga után: a lelkifurdalástól a sárdobáláson át, az örök haragtól a bírósági ügyig bármi előfordulhat. Épp ezért fontos odafigyelni, ha meg is fogalmazunk negatív érzelmet, csakis magunkról szóljunk.”
…olvassa a munkáltató
A túlságosan panaszos és negatív online kommunikáció az egzisztenciális jövőnket is kedvezőtlenül befolyásolhatja. A munkahelyeken sem jellemző, hogy osztatlan sikert arat, ha állandóan virtuális hangulatrontás és konfliktusok szereplői vagyunk. A komoly cégek fontosnak tartják, hogy a dolgozóik magánemberként is körültekintően kezeljék az online jelenlétüket. Amikor pedig állást keresünk és versenyhelyzetbe kerülünk, szinte biztosak lehetünk abban, hogy a fejvadászok, a HR-es vezetők utánanéznek a közösségi oldalakon rólunk fellelhető információknak. Ha személyes profilunk egy vidám, életigenlő, megbízható, diszkét személyiséget tükröz, sokkal jobbak az esélyeink. „A szakmánkban és az emberi kapcsolataink terén is nagyon fontos a tudatos online jelenlét. Panaszkodás helyett többre megyünk, ha napról napra ebben fejlődünk” – összegez Villányi Gergő.
…azt hiszik, hogy bajban vagyunk
Hirtelen megkönnyebbülhetünk, jó érzés lehet, ha kiadjuk a dühünket vagy a szomorúságunkat, begyűjtjük a lájkokat, a szívecskéket. De azzal is számolnunk kell, hogy az éterben nem mindenki ért majd velünk egyet. Ahogyan mi levezetjük a frusztrációinkat, úgy mások is, és ha valakit nehéz állapotban, számára érzékeny témában „kap el” a posztunk, kritikára is számíthatunk, ami gyakran tetézi a bajt, végeredményben pedig ront a lelkiállapotunkon. Ha az üzenőfalunk tükrözi, hogy rossz passzban vagyunk, megtörténhet, hogy akár nyilvánosan, akár privát üzenetben sokan megkérdezik majd, mi a baj – köztük olyanok is, akik valójában nem segíteni akarnak, hanem katasztrófaturistaként nézelődni jönnek. Valószínű, hogy nincs kedvünk ötven távoli ismerősünknek külön-külön részletesen elmesélni, mi a problémánk, esetleg kéretlen tanácsokat kapni. Legyünk tisztában azzal is, hogy negatív kitárulkozás esetén a pillanatnyi hangulatunkat a tágabb környezetünk segélykiáltásként is értelmezheti. Ha a konkrét célunk nem ez, a legjobb, ha a problémánkkal inkább közvetlenül a bizalmi körünkhöz fordulunk.
Fotó: Adobestock
