Egy esztétikai jellegű születési rendellenességgel élő gyermeknek nehezebb lehet a közösségbe való beilleszkedés. A kicsik hamar észreveszik, hogy a másik másképpen néz ki, mint az átlag, és azonnal szóba hozzák a dolgot, sőt csúfolódni kezdenek. Nem csoda, hogy a szülő sokszor alig várja, hogy a kicsin helyreállító plasztikai műtétet végezzenek. S. Nagy Zita neuropszichológus szerint egyrészt fontos, hogy a változtatásra való igény a gyerekből fakadjon, a szülő pedig azzal tud legtöbbet segíteni, ha megtanulja az éppen aktuális helyzetet elfogadni.
Kezeljük természetesen a másságát
A legtöbb születési esztétikai probléma évek alatt, többszöri beavatkozással, de van, hogy csak felnőttkorban orvosolható. Szakértőnk szerint éppen ezért lényeges a szülő toleranciája és türelme.
„A gyereknek az önmagához fűződő viszony fejlődésében a legfontosabb tükör a szülő – mondja S. Nagy Zita. – Éppen ezért leginkább úgy segíthetünk neki ebben a helyzetben, ha vele szemben pozitív, elfogadó magatartást tanúsítunk. Ha úgy kezeljük a rendellenességet, mintha az szokványos volna. Hiszen gondoljunk csak bele: nincs gyerek, aki úgy születik a világra, hogy számára gond például a kancsalsága. Később válik problémává: akkor, ha úgy tapasztalja, hogy a környezete ennek nagy jelentőséget tulajdonít, valamint akkor, ha közösségbe kerül, és a kortársai szóba hozzák. Ilyenkor kulcsfontosságú, hogy természetesen kezeljük a helyzetet, és vegyük el otthon a közösségi piszkálódások élét – így a gyereknek sokkal kevésbé fáj majd, ha megjegyzéseket kap a külsejére.”
Keressünk jó közösséget
Óvodában, iskolában nagyon sokat jelent, ha a pedagógus is szeretetteljesen kezeli a kérdést. Fontos a gyerekek érzékenyítése. Remek ötlet, ha beiratkozás után megkérjük az óvó nénit, a tanító nénit, hogy szánjon egy kis időt a csoportban, osztályban arra, hogy elmagyarázza a közösségnek: mindenki egyedi, különböző tulajdonságokkal érkezik a világra, ami éppen ettől olyan színes és szép. Hangsúlyozza a gyerekeknek: dicsérjék egymást, és mindenkiben a jóra, szépre koncentráljanak, annak adjanak hangot, mert ez az, ami épít. Fontos tehát, hogy gyermekünknek megtaláljuk azt a közösséget, ahol – az otthonihoz hasonló módon – elfogadják. Ahol természetesnek veszik, hogy ugyan meglehet, csak időszakosan, de most különbözik a többiektől.
Engedjük el a bűntudatot
Ha születési rendellenességről van szó, gyakran az is nehezíti a helyzet elfogadását, hogy a szülőben felmerül: esetleg tehetett volna valamit, hogy elkerülje azt, ami történt. „Sok szülő ilyenkor akaratlanul is kivetítheti a saját érzelmeit a gyermekére – vélekedik a neuropszichológus. – Megjelenhet az önvád, például vajon mit kellett volna a várandósság alatt másként csinálnom, hogy ne szülessen hat ujjal a gyerek. Dobogós érzelem ilyenkor az aggodalom is: az attól való félelem, hogy a kicsi a külső adottságai miatt nem tud majd beilleszkedni a társadalomba, és emiatt magányos, boldogtalan lesz. Ezek fájdalmas érzések és gondolatok a szülők számára is. Ilyenkor megoldást jelenthet, ha a szülő segítséget kér a maga számára, hogy megbirkózzon a helyzettel. Így elkerülhető lehet, hogy a feszültség abban oldódjon ki, hogy a család professzortól professzorig jár abban a reményben, hogy a plasztikai beavatkozás mihamarabb megvalósul, megoldva a problémát. Ez az út ugyanis a gyermekben is csak azt erősíti fel, hogy baj van vele. Épp ellentétes következménye lesz, mint amit a szülő szeretne: a gyermek önértékelési problémája nem megszűnik, hanem fokozódik.”
Mindenkinek vannak hegei
S. Nagy Zita azt mondja, legjobb, ha tudatosítjuk a gyerekünkben: testi hibái mindenkinek vannak – ezek olykor kevésbé feltűnők, máskor szembetűnőbbek. Például rengeteg ember hordoz a bőrén kisebb-nagyobb sérülésekből fakadó hegeket.
„A környezetemben egy ismerős kislánynak ajakhasadéka van. Amikor észrevette, hogy az ajka különbözik másokétól, panaszkodott erről a szüleinek. Ekkor az első dolguk volt, hogy megmutatták neki: nekik is van hegük. Anyának a térdén, apának a könyökén. Ugyanolyan heg, mint az övé, csak máshol. A számára két legfontosabb embertől hallott ténytől a gyerek megnyugodott. Ettől még, ha felnő, dönthet úgy, hogy aláveti magát a beavatkozásnak, de az akkor már egészen biztos, hogy nem nyomás hatására történik, hanem az ő akaratából fakad” – foglalja össze a pszichológus, aki hozzáteszi: ez nehéz helyzet. Ha úgy érezzük, hogy nem tudunk megbirkózni vele, bátran forduljunk szakemberhez.
Fotó: gettyimages
