Bár ezek a gyerekek kívülről gyakran dicséretet kapnak a komolyságukért vagy érettségükért, belül sokszor mély bizonytalanság, túlterheltség és megfelelési kényszer él bennük. De mit is jelent pontosan a parentifikáció? Milyen formái vannak? És milyen hosszú távú hatásai lehetnek felnőttként? Ennek jártunk utána Kozák-Ágó Szilvia család- és párkapcsolati konzulens, life coach segítségével.
„A parentifikáció nagyon sok embert érint, és önkéntelenül kúszik be a kapcsolatokba. Gyermekként nagyon nehéz egy ilyen terhet cipelni, és kihat a felnőttkorra is: a maximalizmus, az érzelmek elfojtása és az önszeretet hiánya mind erre vezethető vissza” – mondja a szakértő.
A kimaradt korszak következményei
A parentifikáció a diszfunkcionálisan működő családokra jellemző. Ahol nincsenek tiszta határok, vagy túl merevek: például a szülők kapcsolata megromlott egymással, válás utáni feldolgozatlan helyzetek maradnak, szenvedélybetegséggel terheltek a szülők, vagy tartós betegség van a családban.
„Ezáltal a gyermek olyan felelősséget és szerepet vesz magára, vagy osztanak rá, melyek alapvetően szülői feladatok lennének. Ez a helyzet mind érzelmileg, mind fizikálisan nagy terheket róhat a gyermekre” – mondja a szakember. Kétféle típusa létezik.
„Az érzelmi parentifikáció esetében a gyermek a szülő érzelmi támaszává válik: meghallgat, vigasztal, tanácsot ad, mintha ő is felnőtt lenne. Gyakori jelenség a rosszul működő házasságokban, ahol a gyermek tölti be a hiányt, amit a társ nem tud megadni. Egyensúlyozó, közvetítő szerepbe lépteti a szülő, ezáltal azt érezheti, hogy ő tartja fent a házasságot. Ilyenkor a gyerek saját belső szükségletei kielégületlenek maradnak, folyton kifelé figyel. Tipikus működési következmény felnőttkorra, hogy azt gondolja, az érzelmei nem számítanak, és nem érzi magát fontosnak. Ide tartozik még a gyermekkel ápolt baráti kapcsolat, amikor a szorongó, bizonytalan, felelősséget nem vállaló szülő a problémáit a gyermekével beszéli meg. Ebben az esetben a gyermek lesz a szülő gondjainak megoldója.”
A másik eset a fizikai parentifikáció, amikor a gyermek korának nem megfelelő feladatokat lát el. A szülő ráterheli a saját felelősségeit, például a háztartás vezetését, a kisebb testvérek gondozását vagy akár a pénzügyek intézését.
Ezeknek a következménye felnőttkorra is kihat. Akinek gyermekkorában ebben volt része, korán megtanulja elnyomni az érzelmeit, a valódi személyisége nem tud kifejlődni, hiszen a szülő által létezik, az ő igényeit elégíti ki, emiatt erős megfelelési kényszer jellemzi. Kiég mind a kapcsolataiban, mind a munkájában, a gyermekkorban a felvállalt vagy ráruházott szerep miatt tulajdonképpen elmarad a gyerekkora.
Ez is érdekelhet: Fordulópontok egy nő életében: ezért érzed magad cefetül 20, 40, majd 60 évesen
Átmeneti támasz lehet, elvárás nem
Természetesen a legtöbb esetben szülői részről ez a helyzet nem akaratlagos. Az életben számos olyan helyzet adódhat, amikor hiába viselkedett addig felelősségteljesen az anya vagy az apa, váratlanul egy új élethelyzetbe kerül.
„Ilyen például egy válás, haláleset, váratlan betegség, ami hatalmas változásokat hoz a család életében, a családban betöltött szerepekben és feladatokban. Átmenetileg lehet támasz, segítség egy gyermek a korának megfelelő feladatokkal, azonban fontos, hogy ismerjük el gyermekünk hozzájárulását, és köszönjük meg a helyzet során nyújtott segítségét” – magyarázza Kozák-Ágó Szilvia.
Szakértőnk szerint károssá akkor válik a helyzet, ha az érzelmileg éretlen, szorongó, felelősséget vállalni nem tudó szülő nem ad elismerést a gyermeke felé, hanem elvárásként kezeli azt.
„A szülő ebben az esetben szó szerint kizsákmányolja a gyermekét. A parentifikáló szülő leggyakrabban a saját meg nem élt vágyait, hiányait igyekszik kielégíteni gyermeke révén. Az ilyen működéssel bíró szülő a legtöbb esetben nem önálló identitásként tekint a gyermekére, hanem mint tulajdonra, akit birtokol. Úgymond a szülő meghosszabbítása a gyerek, ezért is találják meg önmagukat nehezen az erősen parentifikált felnőttek.”
Gyorsabban kiégnek
Amennyiben a szülő képes elismerni gyermeke segítségét, és idővel tehermentesíteni őt, a folyamat kevésbé lesz ártó.
„Ha csak átmenetileg kerülünk olyan élethelyzetbe, ami nagyobb felelősséget tehet a gyermekre, az önmagában nem okoz maradandó károsodást. Amire azonban szükséges figyelni, hogy ne legyen tartós az egyensúlytalanság, ne kapjon a gyerek sokáig a korát meghaladó feladatokat, és a szülő ne akadályozza a gyermek korának megfelelő fejlődését” – figyelmeztet a szakember.
És hogy hogyan ismerhetjük fel a parentifikált felnőttet?
„Erős kontroll jellemzi, amely egy álbiztonságot ad számára, és határtartási problémák is lehetnek. Mindig kifelé figyel, másnak akar megfelelni. Maximalista, ez adja meg az érzést, hogy minden rendben van, és nagy a szerethetőség iránti és az ehhez kapcsolt külső visszajelzések utáni vágya. Mindent megcsinál, hogy jó legyen. A parentifikált felnőttek kifelé és nagy hőfokon élnek, szinte minden területen előbb-utóbb kiégnek, hiszen önmagukkal nem, vagy csak minimálisan foglalkoznak. Számukra a gyógyulás egy nagyon erős önmunkával kell, hogy kezdődjön.”
Hol a határ önállóság és kihasználás között?
Az önállóságra nevelés erősíti a gyermeket, míg a parentifikáció kihasználja. Ha egy gyermek biztonságban érzi magát egy családban, akkor tudja, hogy hibázhat, érzi, hogy önmagáért szeretik. Ismeri és tartja a határait, ahogy a szülők is. Amennyiben bármi történik a családban, akkor sem ő viszi a család terheit, de képes arra, hogy részt vállaljon a saját szintjén, a szülők pedig elismerik azt. A különbség nem a feladatvállalás tényében rejlik, hanem abban, hogy kinek a szükségleteit szolgálja.
Ez is érdekelhet
Fotó: AdobeStock, Getty Images
