Biztosan ismersz ilyen embert. Lehet a legjobb barátnőd, egy kollégád, vagy egy ismerős a társaságból. Leültök egy kávéra, és még bele sem kortyoltál, már elindul az élete drámájának főcímdala: a főnök zsarnok, a párkapcsolat káosz, a család elviselhetetlen. A legjobb rész? Pontosan ezt a történetet hallottad már vagy húszszor. A belső hangod valószínűleg ezt üvölti: „Jaj, ne már, megint!”
Társadalmilag gyorsan címkézünk az ilyen embereket: nyafogós, energiavámpír, figyeleméhes, aki képtelen összerakni az életét.
De álljunk meg egy pillanatra. Mi van akkor, ha a pszichológia egészen mást mond? Mi van, ha ezek az emberek nem idegesítő drámakirálynők, hanem valójában valami meglepően okos dolgot csinálnak – csak mi túl elfoglaltak vagyunk a szemforgatással ahhoz, hogy észrevegyük?
Az agyad valami nagyon okosat csinál, amikor beszélsz a problémáidról
Amikor valaki újra és újra kimondja a nehézségeit, az agyában egy izgalmas folyamat zajlik. A pszichológia ezt kognitív újrastrukturálásnak nevezi, ami a kognitív viselkedésterápia egyik alapfogalma.
Egyszerűen fogalmazva: az agy megpróbál rendet tenni a káoszban.
Képzeld el az elmédet úgy, mint egy túlterhelt számítógépet száz nyitott böngészőlappal. Minden egyszerre fut, semmi sem világos. Amikor beszélni kezdesz a problémáidról, az olyan, mint egy mentális nagytakarítás. Előveszed a gondolatokat, ránézel, elrendezed őket.
Ezt hívják externalizációnak: a belső gondolatok „kivitele” segít távolságot teremteni, és új nézőpontból rálátni a helyzetre.
Ez a modern pszichoterápia egyik alapelve. A terapeuták nap mint nap pontosan ezt a módszert használják. A különbség csupán annyi, hogy terápiában valaki tudatosan terel, míg a hétköznapi beszélgetésekben ez spontán történik.
Ezeket olvastad már?
Akkor a sok panaszkodás az érzelmi intelligencia jele?
Itt válik igazán érdekessé a dolog. Azok az emberek, akik verbalizálják a problémáikat, gyakran egy alulértékelt képességet mutatnak: önreflexiót. Tudatában vannak a belső állapotaiknak, képesek szavakba önteni azokat, és – még ha ügyetlenül is – próbálnak megküzdési módokat találni.
Ez nem gyengeség, hanem érzelmi tudatosság.
Most nézzük az ellenpólust: azokat, akik mindent lenyelnek, és soha nem beszélnek a gondjaikról. Kívülről erősnek és kontrolláltnak tűnnek, pszichológiai szempontból viszont ez gyakran időzített bomba. Az elfojtott érzelmek sokszor testi tünetekké alakulnak: fejfájás, gyomorpanaszok, izomfeszülés. Ezt nevezi a pszichológia szomatikus tünetképzésnek – amikor a test beszél, mert a száj hallgat.
Akik beszélnek a nehézségeikről, a nyelvet használják az érzelmi szabályozás eszközeként. Ez olyan tudatossági szint, ami sok embernél teljesen hiányzik.
De mikor válik az egész toxikus nyafogássá?
És itt jön a lényeg. Nem minden problémáról való beszéd egészséges. Létezik egy „sötét oldal” is, amit ruminációnak neveznek.
A rumináció kényszeres, ismétlődő rágódás, valódi előrelépés nélkül.
Olyan, mint egy elakadt lemez: ugyanaz a történet, ugyanazok a mondatok, változás nélkül. A beszéd nem segít, hanem tovább erősíti a negatív gondolatokat, és az illető saját magát – és a környezetét is – lehúzza.
A különbség egyetlen kulcsban rejlik: történik-e fejlődés. Egészséges feldolgozásnál új felismerések jelennek meg, elmozdul a perspektíva. Ruminációnál minden szó szerint ugyanaz marad.
Mit mond erről a tudomány?
A kutatások egyértelműek. Az érzelmi megnyílással kapcsolatos vizsgálatok szerint a problémák kimondása valódi terápiás hatással bírhat: csökkenti a stresszt, javítja az immunműködést, és pozitívan hat a testi egészségre is. James Pennebaker pszichológus kutatásai kimutatták, hogy már az élmények leírása vagy kimondása is mérhető javulást hozhat.
Ugyanakkor Susan Nolen-Hoeksema, a Yale Egyetem pszichológiaprofesszorának munkái arra figyelmeztetnek, hogy a rumináció jelentősen növeli a depresszió és a szorongás kockázatát. A döntő tényező nem maga a beszéd, hanem annak módja.
Fontos szerepe van a környezetnek is. Empatikus, de konstruktív partner mellett a beszélgetés gyógyító lehet. Ha viszont a másik fél csak együtt panaszkodik, az tovább mélyíti a negatív spirált.
Mit keresnek valójában az emberek, amikor a problémáikról beszélnek?
- Van, aki megoldásokat keres.
- Van, aki megerősítést szeretne, hogy az érzései jogosak.
- Van, aki közelséget és kapcsolódást épít így.
- És van az a veszélyes forma, amikor a beszélgetés a cselekvés pótlékává válik – úgy tűnik, mintha történne valami, miközben valójában semmi nem változik.
Mikor válik elkerülhetetlenné a szakember bevonása?
Ha a problémák hónapok vagy évek óta változatlanul ismétlődnek, ha az egész életet uralják, és nincs előrelépés, akkor a beszélgetés már nem elég. Ilyenkor a pszichológiai segítség szükségszerű.
Forrás: Praxisdrmedpschierer Vilsbiburg
Fotó: archív
