Amíg ezekben a napokban minden család arra készül, hogy a hétvégén leszedje a fenyőfáról a díszeket, addig Merkli Éva épp egy csillogó gömböt függeszt a karácsonyfájára. A zuglói házikót narancs-, fahéj- és mézes sütemény illata lengi be, felgyúlnak a fények, a házaspár és gyerekeik ünneplőben várják az érkezésünket. És mindez nem (csak) nekünk szól – náluk minden nap ilyen. Ám bármennyire is furcsán hangzik, Merkli Éva nem abból a szentgotthárdi házból hozta ezt a hagyományt, amelyben cseperedett. „Valahol mégis ott kezdődött mindaz, ami most körbevesz – kezd bele a történetbe a családanya. – A karácsonyt gyerekként mi is megünnepeltük, ám a fenyő és a szokásos, jól bevált menü kivételével kicsit sem különbözött az év többi napjától. Sőt, mivel apukám rendőr volt, sokszor már az ajándékot is előre megkaptuk, amitől még az a kevés varázs is odalett. Nem mentünk rokonokhoz, és hozzánk sem jött senki. Akkor megfogadtam: nekem nagy családom és mindig olyan karácsonyom lesz, amilyenre vágyom” – idézi fel Éva, akinek álmát meglepő mód nem a szerelem vagy a gyerekek érkezése, hanem egy költözés és egy inkább szegényesnek mondható ünnep hozták el. „2008-at írtunk, abban az évben vettük ezt a kis házat. Azon a télen csak egy matrac és egy hatalmas fenyőfa várta velünk a karácsonyt, és drága ajándékok helyett egyszerű műhó került alá, amiben hosszú órákon át játszottunk. Ezek a pillanatok és az együttlét volt a legszebb ajándék mindenkinek” – mesélik csillogó szemekkel Éváék, akik ezután lebontották ugyan a karácsonyfát, ám az ünnep lángja a következő húsvétkor újra fellobbant bennük…
Piros tojás, karácsonyfa
„A kezemben tartottam a szépen kifényesített hímes tojásokat, közben pedig azon gondolkoztam: mennyire nem illenek hozzánk. Aztán arra gondoltam: miért ne hozhatnám vissza azt a korábbi, boldog pillanatot, miért ne lehetne most is karácsony? Elővettem az ünnepi díszeket, és akkor, ott, kezdetét vette az őrület – magyarázza Éva, aki azonnal javítja is magát, hiszen maga sem szereti az utolsó szót. – Egyrészt, hiába furcsállják sokan, nekünk ez az állapot a természetes, másrészt pedig a mi házunk valóban a nyugalom szigete. Odakint hiába szakad épp az eső vagy tombol a kánikula; aki ide belép, lecsendesedik. Nálunk nincsenek nagy és hangos civakodások, és egy bundás kenyeret is ünnepi hangulatban, gyertyafénynél tálalunk. Nyáron is megnézünk egy téli filmet, és itt augusztusban is van halászlé” – mondja Éva. „De szigorúan csak az, ami karácsonykor készült – súgja meg közben a férje, Valér, akit cseppet sem zavar a különleges miliő. – Sőt, mindannyian kivesszük a részünket a munkából. A fiúk még csak a dekorálásban segédkeznek, én viszont barkácsolok is, ha kell. Ezt a kandallót például a saját kezemmel építettem a családnak, hogy esténként köré gyűlhessünk. Persze másokat inkább az érdekel, mennyibe került mindez, és hogy nem sajnálom-e a pénzt rá – de én erre csak annyit szoktam felelni: van jó pár horgász ismerősöm, ők ennek a 10-szeresét költötték felszerelésre. Nekünk ez a hobbink, bennünket ez tesz boldoggá.” És hogy mit szólnak mindehhez a gyerekek? „Az iskolában mindenki irigykedik, hogy nálunk egész évben karácsony van. Nyáron persze mi is elmegyünk a strandra, de az a legjobb, amikor utána beülünk a kandalló elé, és együtt megnézzük a Grincset vagy a Polár Expresszt. Pont ezt szeretik az osztálytársaim is – szerintük nagyon menő a családom” – magyarázza lelkesen a 11 esztendős Valentin. „Anyuék az év többi napján is kedveskednek nekünk, de arra nagyon figyelnek, hogy a csúcs nálunk is a szenteste legyen, akkor kapjuk a legnagyobb meglepetést. Tavaly például a családi wellness mellett egy olyan kuponfüzetet kaptunk a testvéremmel, amiben programok voltak. Például, hogy moziba szeretnék menni, pizzát szeretnék rendelni; sőt, van egy joker-lap is, amit ha beváltunk, aznap nem kell majd suliba menni – meséli a 13 éves Valér. – Az is jó még, hogy anyának még születés- és névnapra is lehet valami szép dísszel kedveskedni, annak örül a legjobban.”
Itt takarítani…
Persze rengeteg idővel, munkával és lemondással járt, mire megvalósították, hogy így éljenek. Éva ugyanis nem luxusfeleség, hanem varrónő, és Valér sem milliárdos üzletember, hanem felszolgáló egy budai étteremben. „Megszámolni sem tudom, hányszor keltünk hajnalban, hogy a bolhapiacon valami különleges csengő-bongó kincsre, vagy egy olyan asztalra vagy tükörre bukkanjunk, ami éppen ide passzol, ami azt az érzést kelti, mintha a Mikulás házába térne be valaki” – magyarázza a házaspár, miközben különleges, karácsonyi terepasztaluk díszeit mutatják, amit szintén maguk építettek fel, méghozzá Éva egykori szabászasztalára. „Hónapokon át figyeltük a külföldi, német és holland oldalakat, mire minden egyes darabra rátaláltunk. Ilyeneket ugyanis itthon nem lehet kapni, csak rendelni; némelyik több tízezerbe kerül, amire volt, hogy spórolni kellett. De megérte” – mondja elégedetten Éva, akit az sem tántorít el, hogy ezt a különleges mesevilágot nem csak megépíteni, de karbantartani sem gyerekjáték. „Az évek alatt kikísérleteztem, hogy a gömböket finom szőrű porolóval, a műfenyőt (mert egy ideje már az van) a porszívó kiskeféjével lehet a legkönnyebben megtisztogatni. Arról már nem is beszélve, hogy ebben a környezetben nemcsak élni, de még takarítani is jó.”
Irány Lappföld!
A család bakancslistáján persze maradt még egy álom, amit szeretnének kipipálni; az pedig nem más, mint hogy eljussanak oda, ahol a házukhoz hasonlóan szintén az egész év az ünnepről szól: Lappföldre. „Már évek óta tervezzük, hogy megnézzük, hol lakik a Mikulás, ám az, hogy valóra váltsuk mindazt, ami körbevesz bennünket, szinte minden pénzünket felőrölte, így még egy sima nyaralásra sem jutott. Ám most, hogy készen vagyunk, idén talán ez is megvalósulhat!”
