Riportok

„Kávéval festek, amihez  a lelkem a filter”

Kajári Katalin élete 11 évvel ezelőtt a szó szoros értelmében tört darabokra, amikor egy autóbalesetben a lépét és bal alkarját is elvesztette. Mára mégis elismert művész.
b. molnár márk festőművész kajári katalin kávé

Takaros porta áll Makó külvárosának egy kicsinyke utcájában, ahol hiába esett le a napokban a hó, a jégkristályok alól is kikandikál itt-ott a gazdájuk által ültetett harsány virágok színe, amitől máris jobb kedvre derül az ember fia a téli szürkeségben. Persze ettől még álmosít a korai reggeli napsugaras zimankó. „Nektek ennél több kell, igaz?” – kérdi mosolyogva a házikó lakója, Kajári Katalin, miközben egy vastag pokrócba burkolódzva befelé invitál bennünket, nehogy megfázzunk. Kezében egy bögre mennyei fekete gőzölög, amelyről másodperceken belül kiderül: néha nem csak fáradtság ellen nyújt megváltást. Persze nem is olyan régen még Kati életében sem töltött be olyan fontos szerepet, mint manapság. „Éveken át inkább csak teáztam; most is csak napi kettő az adagom, a többit másra használom. Kislányként viszont még alig vártam, hogy reggelente sok tejjel és sok cukorral megfőzhessem a szüleimnek, amiből aztán mindig megdézsmáltam egy kicsit, mire beértem vele a szobájukba, ahol cserébe bebújhattam a puha és meleg paplan alá” – idézi fel Katalin, akinek élete később is épp ilyen békés és megnyugtató volt. Szerető férj, két szép fiúgyerek, élelmiszermérnöki diploma, vezető beosztás egy nagy multinál – ezeket mind magáénak tudhatta. 2006. október 29-e azonban mindent megváltoztatott. „Hogy egy kósza, kavargó gondolat vagy egyszerűen csak a kimerültség vezette a kocsim a szemközti sávban haladó dzsip elé – máig nem tudom, azt viszont igen, az a pillanat a szó szoros értelmében tört darabokra engem és az életem.” Amíg a másik autó sofőrjének mázlija volt, és egy bokaficammal megúszta a szerencsétlen találkozást, addig Katinak szinte nem volt olyan testrésze, amelyből ne ömlött volna a vér. „Egy hétig folyamatosan műtöttek, altattak; az sem volt biztos, hogy túlélem ezt az egészet” – idézi fel a múlt sebeit Kati, pedig az igazi rémálom csak ébredés után kezdődött.

Magán miért nem tud segíteni?

„Addigra a bal alkarom már nem volt meg, nem akartam így élni; nem akartam egy kolonc lenni a férjem és a fiaim életében, akiről már mindig gondoskodni kell. Bevallom, még a legszörnyűbb megoldás is átvillant a fejemen” – idézi fel Kati, aki akkor és ott elhatározta, mégsem adja fel, küzdeni fog, és újra boldog lesz. „Ez azonban nem ment egyszerűen. Önkénteskedésbe, ételosztások szervezésébe kezdtem, de elég hamar feltettem a kérdést: magamon miért nem tudok segíteni?” Katinak ugyanis nemcsak a trauma feldolgozásával, de az idővel is meg kellett küzdenie, hiszen fiatalon lett nyugdíjas, és amíg a család többi tagjának munkába vagy iskolába kellett indulnia, addig ő otthon maradt egyedül az érzéseivel. „Hiszem, hogy a sors küldte elém annak a jobb agyféltekés rajztanfolyamnak a hirdetését, amire végül beiratkoztam.” Az eredetileg időkitöltő hobbiból aztán hamar szerelem lett, Kati pedig egyik kurzust végezte a másik után. – Mivel a tanárom szerint a barna árnyalatú képeim sikerültek legjobban, azt tanácsolta: lépjek magasabb szintre, és festékként teával vagy diópáccal kéne próbálkoznom.” Ekkor jött a következő sorsszerű találkozás Kati életében, akinek egy barátnője azzal kopogtatott be az ajtaján: ha van kedve, forgalmazzon egészséges kávét a szabadidejében.

Festéshez csak a frissen főtt jó!

„Utólag tudtam meg, hogy akkor még a világon is csupán egy holland nő, itthon pedig még senki nem próbálkozott ezzel a technikával, így hiába volt a zsebemben egy alapozó grafika, egy színelmélet, egy akvarell- és egy akriltanfolyam, az ezt követő utat teljes egészében magamnak kellett megrajzolnom; erre már senki nem tanított meg” – folytatja történetét Kati, miközben bennünket is arra biztat, próbáljuk ki, hogyan lehet akvarellpapírra vinni a fekete ötven árnyalatát. Persze rájövünk, amilyen szép a végeredmény, legalább annyira aprólékos és nehéz kávéból megvalósítani. „Az első képeimnél még csak próbálkoztam a kávéval. A festéshez csak a frissen főzött a jó, az árnyalatoknál nem mindegy, mennyi vizet keverek hozzá, hogy azt a tónust kapjam, amit szeretnék. Ahhoz, hogy másokat is megszólítsak, magamon kell átszűrnöm minden egyes csésze feketét. A lelkem a filter. Nem tartom magam művésznek; ahhoz szerintem még számtalan, kávéval átitatott ecsetvonás szükséges, de a lényeg, hogy újra boldog vagyok!”

A tigris és a kacska macska

A beszélgetés közben megtudom: Katiék otthonát néha már éjjel kettőkor kávéillat lengi be, aminek pusztán annyi az oka, hogy ekkor tör rá a vágy, hogy valami különlegeset alkosson. Így persze nem lehet kihagyni a kérdést: mi inspirálja őt, mielőtt a bögréhez nyúlna? „Bevallom, korábban kész fotókról dolgoztam; jó ideje viszont az emlékeimből villannak fel azok a képek, amiket akvarellpapírra vetek. Mindegy, hogy tájak, állatok vagy emberek, a lényeg: azt fejezzék ki, amit érzek. Hogy nincs az a szorult helyzet, amiből ne lehetne kihozni a legjobbat — mondja mosolyogva a kávéfestő. — Az egyik kedvencem például a szintén meglepő mód hozzánk szegődő, háromlábú kacska macskánkat ábrázolja, mégsem ismer rá senki! Hogy miért? Mert bár a bunda mintázata árulkodó lehet, én mégis olyannak festettem meg, amilyennek én látom: fenséges nagyvadnak, ami nem ismer lehetetlent!”

Akciós előfizetési ajánlatunk

Balázs Klári címlapfotózás

Gidamentés

Szofi a gólya

Csomagolásmentes üzlet

Iain Lindsay Britt nagykövet üzenete