Miért csinálja ezt? – kérdezzük Bakosnét, és érezzük, hogy ügyetlen kérdés ez, talán válaszolni sem lehet rá. Tényleg nem. Az asszony mosolyogva tárja szét a kezét, és azt mondja: „Igényem van rá.” Enyingen született, vegyész végzettségű, a székesfehérvári Ikarus gyárból ment nyugdíjba. Előbb a buszok felületvédelmével foglalkozott, később művezető lett. „Szerettem ott dolgozni, jó kollektíva volt. Közös programokkal, közös ünnepekkel, örömökkel, bánatokkal.” Meséli: már akkor is szívesen segített mindenkinek. „Ha kellett, adóbevallást készítettem a kollégáknak, ha kellett, gyűjtést szerveztem. Világéletemben szerettem másokon segíteni, ezt láttam a szüleimtől is. Az ötvenes években voltam gyerek, akkoriban vidéken sok volt a szegény ember.” Jutka vallásos asszony, rendszeres templom-látogató.
„A lakásmaffia túrta ki”
Húsz éve tán, hogy mise után, a templomban megpillantotta a felhívást: a helyi karitász önkénteseket keres. Jelentkezett a munkára. A maroshegyi terület jutott neki. Fura hely ez. Városközeli szeglete rendezett, még tehetősek is laknak arrafelé. Ám a külső részeit a lepusztultság jellemzi. Egykori hétvégi nyaralók csontvázai, kopott viskók, fulladozó, rozsdás barkácsvilág. Bakosné előbb tisztességgel végigjárta a környéket, faggatózott: kinek kellene segítség. Az egyik családnak babakocsi kellett, a másiknak tűzifa, a harmadiknak buszbérlet. Az akkor már évtizedek óta víz, villany és fűtés nélkül, egy lécekből, nejlonzsákokból és hulladék-anyagokból tákolt kunyhóban élő Skrenyó Csabának pedig jószerével minden. „Csabát az utcán szólítottam le úgy másfél évtizede. Tőle is kérdeztem, elfogadná-e a segítséget” – meséli Bakosné. – Némi szemérmeskedés után igent mondott. Megnéztük aztán, hol lakik. Megdöbbentem a talajvízben álló kalyibán, a rettenetes körülményeken, miközben a telkét láthatóan rendben tartotta. Elmesélte: volt neki a Székesfehérvár közelében lévő Abán egy lakása, ahonnan a lakásmaffia kitúrta. Életében mindössze öt évig dolgozott, de mert valamiféle lelki eredetű betegségben szenved, nem fogad el senkit, semmilyen közösséget, és őt sem fogadja el semmilyen közösség. Nincsenek kapcsolatai, bizalmatlan – amit a kilátástalanság és a sorozatos pofonok csak fokoztak –, úgy gondoltam, elkél a támogatás.” Az asszony előbb ételt, ruhát, takarót vitt Skrenyónak, de ha kellett, vastag fóliával vonta be a kalyibáját. Tavalyra már maga is elfáradt, de úgy gondolta egyetlen, utolsó nagy kihívás még vár rá: hogy végérvényesen emberi körülményeket teremt ott.
„A szavakat sem találta”
Előbb a Csaba tákolmányától 50 méterre lévő kis házikót szerette volna megvenni. A Fejér megyei hírportál újságírójának segítségével gyűjtést szervezett, jó lelkű adakozóktól csinos összeget kaptak. Az asszony a lelkünkre köti, hogy ezúton is köszöni még a legkisebb adományt is, a hivataloknak meg a segítőkészséget. A kiszemelt ház azonban így is drágának bizonyult, így a karitász által kiegészített pénzből egy 10 nm-es faházat vettek. Jutka hónapokig járta a hivatalokat. Szeptemberben két kőművessel és Csabával kőzúzalékból és betonból alapot készített, a faházat belső szigeteléssel látták el, került bele egy-két bútor is. Egy november végi napon aztán átballagott a kalyibába, és átadta a kulcsot Csabának. „Vele ilyen még sosem történt, a szavakat sem találta. Talán nem is hitte, hogy ez igaz.”
„Köszönöm, de menjenek innen!”
Skrenyó bungijától néhány méterre áll az új faház, de a férfi még nem költözött be, amíg a hivatalos papír nem érkezik meg, a helyzettel szemben is bizalmatlan. Rozzant odújában lakik, ha megjön a papír, talán elhiszi majd, hogy övé lett a világ tíz négyzetmétere. Jutkával megyünk a cuppogó maroshegyi sárban, düledező kicsi építmények, szállásként használt búskomor lakókocsik között. A viskóhoz érve Csaba előbukkan, ám amint meglátja, hogy idegenek is érkeztek, sietve visszabújik az ajtón. „Csak üdvözölni akartuk”, kiabálunk befelé, ám ő magára lakatolja a viskó ajtaját. „Köszönöm az üdvözlést, de menjenek innen!” – mondja, és többet nem jön elő. Jutka meséli, nem mindig ilyen. Egyszer megengedte, hogy új faháza előtt lefényképezzék, aztán szó nélkül visszament a viskójába. Néha apatikusan veszi tudomásul az asszony támogatását, máskor mosolyogva hálálkodik: „Annyit segít, hogy nem tudom megköszönni. Veszek magának virágot. Most már biztos veszek” – mondja ilyenkor. És Jutka tudja, hogy nem vesz, de ez nem is baj. Ő akkor lesz a legboldogabb, amikor védence beköltözik végre új otthonába, a jelenlegi kunyhójától néhány méternyire lévő tenyérnyi palotába. Néhány méter. Mégis: milyen hosszú lehet egy ilyen rövidke út…
Vigyáznak rájuk
Székesfehérváron is jól ismerik a hajléktalanság problémáját, ezért arrafelé is igyekeznek segíteni ezen. Van női és férfi éjszakai szállás, nappali melegedő, létezik családok átmeneti otthona, és az utcai szolgálat munkatársai is odafigyelnek a fedél nélküli emberekre, különösen a hideg, téli időszakban. De van az állami gondoskodásban felnőttek számára úgynevezett „kiléptető ház”, hogy ezek a fiatalok is biztonságosan jussanak ki a nagybetűs életbe.
