Riportok

„Alezredes vagyok és  álarckészítő”

Nemes egyszerűséggel egy itáliai múzsa csókolta homlokon Nemes Károlyt. Más egyébbel ugyanis ő maga sem tudja magyarázni, mi az oka annak, hogy alezredesi rendfokozata mellett a velencei maszkok hazai mestere lett.
álarc alezredes b. molnár márk casanova nemes károly velencei karnevál

Nagy a sürgés-forgás öt óra tájban az óbudai lakótelepen. A HÉV-megállótól hatalmas szatyrokkal megrakottan szaladnak hazafelé a lakók, vagy épp a gyerekükkel sietnek edzésre. Nem is sejtik, hogy néhány emelettel magasabban, a nyüzsgő nagyváros felett valaki egy másfajta forgatag részese. Nemes Károlynak ugyanis ennyi is elég ahhoz, hogy lakása minden szegletét átitassa a velencei karnevál varázslatos, titkokkal teli miliőjével. És ez tényleg nem egy velencei álom, hanem a magyar valóság, amiből a konyhában nekünk készülő olasz pörkölésű fekete markáns aromája sem tud felébreszteni. Főképpen, hogy közben a falakról, a polcokról, de még a dívány széléről is vonzzák a szemet a gazdagon díszített, arannyal szegett fénylő brokátok, melyek a legkülönfélébb tollas álarcokat öltöztetik karneváli pompába. Itt egyedül az a tény hat minimum őrültségnek, hogy az őszes halántékú, sármos mesterük nem az anyatejjel szívta magába a készítésükhöz szükséges tudást. Bár humoros nosztalgiával idézi fel azokat az éveket, amikor Dunaújvárosban apró gyerekként, a kishúgával gyöngyöt fűzött, hogy azt az utcán árulva tegyen szert némi zsebpénzre; Nemes Károly nem erre a pályára készült, és főállásban a mai napig sem az itáliai mesterek hivatását űzi. „Ez szó szerint egy különös szerelem, ami több mint tíz év után is minden este lázba hoz. Olyankor alkotok, de
a nap többi részében katonatiszt vagyok, mára alezredesi rendfokozatban. Hogy hogyan történhetett mindez? Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy történelmileg így alakult – kezdi történetét Károly. – Édesapám garázsmester volt, édesanyám pedig a dunaújvárosi 26. Állami Építőipari Vállalatnál dolgozott irodavezetőként. Amikor a válásuk után harmadmagammal, a testvéreimmel vele maradtunk, olyan szakma után néztem, aminek a kitanulása nem terheli meg a szűkös családi kasszát. Ekkor jött a nagyapám, aki vámtisztként egy családi beszélgetés során feltette a nagy kérdést: miért nem leszek katona? Nem sokra rá jött egy lehetőség, hogy ösztöndíjjal – fizették a szállást és az étkezést is – Székesfehérvárra, katonai kollégiumba mehetek. Innen 1992-ben már nyílegyenes út vezetett a fővárosba, a katonai főiskolára. A pályámat Aszódon, vegyvédelmi szakaszparancsnokként kezdtem, onnan helyeztek vissza Budapestre. Néhány évig még ingáztam a munkahely és az otthonom között, de mára már minden ide köt.”

„Gazdag álarcra vágytam én is”

Persze csak Károly szívét leszámítva, hiszen 12 évvel ezelőtt, 2006 februárjában jött egy utazás, ami fenekestül dúlta fel az életét. „Egy barátom kérdezett rá: vele tartanék-e a velencei karneválra, amire kis híján nemet mondtam, hiszen se kedvem, se erőm nem volt az ezzel járó tízórás, buszos tortúrához. Ma már tudom, hiba lett volna kihagynom! Kora reggel érkeztünk; a Canale Grande partján álltam, és a ködben úszó, ébredező város látványa egyből magával ragadott. Egész nap a hidak és sikátorok övezte utcákat róttam, miközben számtalan kirakat előtt szólított meg egy-egy álarc: vigyél magaddal! Mivel az igazán impozáns darabok már akkor is elég drágák voltak, végül egy szerényebbel tértem haza, amit a mai napig őrzök, hiszen ahányszor ránézek, arra emlékeztet, amikor a várost járva vágytam egy igazán szép, gazdag álarcra; akár úgy is, hogy én készítem el – idézi fel Károly. – Persze semmilyen leírás nem volt arról, hogyan kell elkészíteni őket, és a velencei mesterek is szigorúan őrzik a titkát. Amíg turistának hittek, szívélyesen meséltek, de amint megtudták, mit is akarok, épphogy nem tessékeltek ki az üzletükből.”

„Olyanok, mint a gyerekeim”

Károly tehát a szakirodalomhoz fordult, és 5 éven kísérletezett. „Ezalatt csak a családom és a legjobb barátaim tudtak arról, mivel töltöm az estéimet. Édesanyám mindenben támogatott, hiszen tudta, a napi stressz és idegfeszültség levezetéséhez nem árt, ha van az embernek egy jó hobbija. Még szép, hogy elsők között leptem meg egy csodaszép álarccal. Addig persze el is kellett jutni. Csipesz, a macskám, minden kudarcnak és sikernek a szem- és fültanúja volt közben– neveti el magát a mester, és a nappali sarkában lévő műhelyfiók mélyéről tetemes mennyiségű tojástartót húz elő. „Az igaz álarc alapja nem gipsz és semmiképp sem műanyag, hanem papímasé – avat be az egyik titokba az álarckészítő alezredes. Ezt apró darabokra tépem, majd 4 órán át főzőm. Az, hogy ebből milyen arcot formázok, csakis a képzeletemen múlik, de sokszor azzal is napok telnek el, amíg előrajzolom, hiszen nem vagyok se szobrász, se grafikus. Amikor mindez megvan, akkor állok neki a díszítésnek.” Fénylő akrilfestékek, csillogó organzák, brokátok, swarovski kristályok és megannyi színes toll kerül az asztalra a dobozok mélyéről. „Ez az a rész, amit a mai napig a legtöbb homály fed. Sokan nem tudják, hogy az álarc, nemcsak a készítőjét, de a viselőjét is minősíti. Inkognitót ad, de a fehér közönséges jellemmel, míg a fekete kegyetlenséggel ruházza fel viselőjét, az arany hűséggel és őszinteséggel – magyarázza a mester, aki sokszor 2-3 hónapot dolgozik azon, amíg minden részlet a helyére kerül. Ez az oka egyebek között annak is, hogy egy különösen szép maszk ára elérheti a 100 ezer forintot is. Károly azonban el nem, ajándékba viszont szinte minden számára kedves személynek adott már belőlük. „Olyanok nekem, mint a gyerekeim – és azoktól sem válik meg könnyen az ember” – mondja.

Casanova nyomdokain

A velencei karnevál a 13. század óta két héttel hamvazószerda előtt veszi kezdetét és egy nappal előtte, húshagyó kedden ér véget. Egyebek között ezt is Károlytól tudjuk, hiszen az évek alatt nem csak az maszkkészítés titkaiba, de a lagúnák között elsuhanó álarcosok történetébe is elmerült. „A múltjuk a Comedia De’l Arte, azaz a népi színjátszásban gyökeredzik, de kevesen tudják, hogy volt olyan időszak is, amikor nem csak karnevál idején viseltek álarcot a helyiek. Bár a legtöbben a pusztító pestisjárvány doktoraihoz kötik, az álarc az inkognitó megőrzésének éppúgy az eszköze volt, amit sokan ki is használtak hódítási vagy egyéb célokra. Így Casanova is, akit álarca éveken át el tudott rejteni a hatóságok szeme elől. Nem véletlen, hogy volt idő, amikoraz egyház is betiltotta a viselésüket…”

Akciós előfizetési ajánlatunk

Video