Riportok

„Néha 10 négyzetméter is elég a boldogsághoz”

Bakos Jánosné Jutka nyugdíjazása után sem pihent, önkéntesnek állt. Nehéz sorsú embereken segít, köztük Skrenyó Csabán, aki Jutka jóvoltából most egy csöppnyi faházba költözhet.
bakos jánosné jutka hajléktalan jótékonyság karitász lakásmaffia trencsényi zoltán

Miért csinálja ezt? – kérdezzük Bakosnét, és érezzük, hogy ügyetlen kérdés ez, talán válaszolni sem lehet rá. Tényleg nem. Az asszony mosolyogva tárja szét a kezét, és azt mondja: „Igényem van rá.” Enyingen született, vegyész végzettségű, a székesfehérvári Ikarus gyárból ment nyugdíjba. Előbb a buszok felületvédelmével foglalkozott, később művezető lett. „Szerettem ott dolgozni, jó kollektíva volt. Közös programokkal, közös ünnepekkel, örömökkel, bánatokkal.” Meséli: már akkor is szívesen segített mindenkinek. „Ha kellett, adóbevallást készítettem a kollégáknak, ha kellett, gyűjtést szerveztem. Világéletemben szerettem másokon segíteni, ezt láttam a szüleimtől is. Az ötvenes években voltam gyerek, akkoriban vidéken sok volt a szegény ember.” Jutka vallásos asszony, rendszeres templom-látogató.

„A lakásmaffia túrta ki”

Húsz éve tán, hogy mise után, a templomban megpillantotta a felhívást: a helyi karitász önkénteseket keres. Jelentkezett a munkára. A maroshegyi terület jutott neki. Fura hely ez. Városközeli szeglete rendezett, még tehetősek is laknak arrafelé. Ám a külső részeit a lepusztultság jellemzi. Egykori hétvégi nyaralók csontvázai, kopott viskók, fulladozó, rozsdás barkácsvilág. Bakosné előbb tisztességgel végigjárta a környéket, faggatózott: kinek kellene segítség. Az egyik családnak babakocsi kellett, a másiknak tűzifa, a harmadiknak buszbérlet. Az akkor már évtizedek óta víz, villany és fűtés nélkül, egy lécekből, nejlonzsákokból és hulladék-anyagokból tákolt kunyhóban élő Skrenyó Csabának pedig jószerével minden. „Csabát az utcán szólítottam le úgy másfél évtizede. Tőle is kérdeztem, elfogadná-e a segítséget” – meséli Bakosné. – Némi szemérmeskedés után igent mondott. Megnéztük aztán, hol lakik. Megdöbbentem a talajvízben álló kalyibán, a rettenetes körülményeken, miközben a telkét láthatóan rendben tartotta. Elmesélte: volt neki a Székesfehérvár közelében lévő Abán egy lakása, ahonnan a lakásmaffia kitúrta. Életében mindössze öt évig dolgozott, de mert valamiféle lelki eredetű betegségben szenved, nem fogad el senkit, semmilyen közösséget, és őt sem fogadja el semmilyen közösség. Nincsenek kapcsolatai, bizalmatlan – amit a kilátástalanság és a sorozatos pofonok csak fokoztak –, úgy gondoltam, elkél a támogatás.” Az asszony előbb ételt, ruhát, takarót vitt Skrenyónak, de ha kellett, vastag fóliával vonta be a kalyibáját. Tavalyra már maga is elfáradt, de úgy gondolta egyetlen, utolsó nagy kihívás még vár rá: hogy végérvényesen emberi körülményeket teremt ott.

„A szavakat sem találta”

Előbb a Csaba tákolmányától 50 méterre lévő kis házikót szerette volna megvenni. A Fejér megyei hírportál újságírójának segítségével gyűjtést szervezett, jó lelkű adakozóktól csinos összeget kaptak. Az asszony a lelkünkre köti, hogy ezúton is köszöni még a legkisebb adományt is, a hivataloknak meg a segítőkészséget. A kiszemelt ház azonban így is drágának bizonyult, így a karitász által kiegészített pénzből egy 10 nm-es faházat vettek. Jutka hónapokig járta a hivatalokat. Szeptemberben két kőművessel és Csabával kőzúzalékból és betonból alapot készített, a faházat belső szigeteléssel látták el, került bele egy-két bútor is. Egy november végi napon aztán átballagott a kalyibába, és átadta a kulcsot Csabának. „Vele ilyen még sosem történt, a szavakat sem találta. Talán nem is hitte, hogy ez igaz.”

„Köszönöm, de menjenek innen!”

Skrenyó bungijától néhány méterre áll az új faház, de a férfi még nem költözött be, amíg a hivatalos papír nem érkezik meg, a helyzettel szemben is bizalmatlan. Rozzant odújában lakik, ha megjön a papír, talán elhiszi majd, hogy övé lett a világ tíz négyzetmétere. Jutkával megyünk a cuppogó maroshegyi sárban, düledező kicsi építmények, szállásként használt búskomor lakókocsik között. A viskóhoz érve Csaba előbukkan, ám amint meglátja, hogy idegenek is érkeztek, sietve visszabújik az ajtón. „Csak üdvözölni akartuk”, kiabálunk befelé, ám ő magára lakatolja a viskó ajtaját. „Köszönöm az üdvözlést, de menjenek innen!” – mondja, és többet nem jön elő. Jutka meséli, nem mindig ilyen. Egyszer megengedte, hogy új faháza előtt lefényképezzék, aztán szó nélkül visszament a viskójába. Néha apatikusan veszi tudomásul az asszony támogatását, máskor mosolyogva hálálkodik: „Annyit segít, hogy nem tudom megköszönni. Veszek magának virágot. Most már biztos veszek” – mondja ilyenkor. És Jutka tudja, hogy nem vesz, de ez nem is baj. Ő akkor lesz a legboldogabb, amikor védence beköltözik végre új otthonába, a jelenlegi kunyhójától néhány méternyire lévő tenyérnyi palotába. Néhány méter. Mégis: milyen hosszú lehet egy ilyen rövidke út…

Vigyáznak rájuk

Székesfehérváron is jól ismerik a hajléktalanság problémáját, ezért arrafelé is igyekeznek segíteni ezen. Van női és férfi éjszakai szállás, nappali melegedő, létezik családok átmeneti otthona, és az utcai szolgálat munkatársai is odafigyelnek a fedél nélküli emberekre, különösen a hideg, téli időszakban. De van az állami gondoskodásban felnőttek számára úgynevezett „kiléptető ház”, hogy ezek a fiatalok is biztonságosan jussanak ki a nagybetűs életbe.

Akciós előfizetési ajánlatunk

Video