Török János és Törökné Lelik Anna – áll cirádás betűkkel annak az oroszlányi panelháznak az ajtaján, amely elé egy különleges olvasói levél vezetett bennünket; és amely mögül mennyei illatokat csal elő a lépcsőházon átcikázó télies cúg. Idős, jólöltözött bácsika nyit ajtót. Kezet ráz velünk, majd nyomban a mögötte tüsténkedő csinos asszonykára mutat, aki éppen egy tepsi gőzölgő finomságot húz elő a sütőből. „Ő életem szerelme – mondja férfias büszkeséggel. – Ha ránéznek, sejthetik miért; ha pedig a süteményét is megkóstolják, nyomban megértik, mekkora kincsre bukkantam a Meglepetésben!” És ez alatt ráadásul nem a mindenki által kedvelt receptrovatunkra céloz, hanem – kor ide vagy oda – a társkeresőnkre, melyből elő is készített nekünk egy 2014 január 23-i hirdetést. Persze nem véletlenül. „166/75/70 éves özvegy, nyugdíjas, vidám természetű, káros szenvedélyektől mentes óvónő vagyok. Erdélyben, egy Maros-parti kis városban élek. Szeretem a zenét és a természetet. Megismerkednék egy nem dohányzó, józan életű, víg kedélyű, egyedülálló férfival 75 éves korig.” Anna szelíden mosolyog, miközben felolvasom mindezt, hiszen 4 éve az ő keze nyomát jegyezték ezek a sorok; ahogyan azok is, amit nemrég nekünk címzett, hogy elújságolja: bizony a legjobb célba értek. „Pedig bevallom, ötször is meggondoltam, mire rászántam magam” – sóhajt nagyot, melyben kimondatlanul is benne van a meglepetésként jött szerelmet megelőző évek minden félelme és fájdalma. Addigra ugyanis már 10 éve özvegy volt – férjét 43 év házasság után, rákban vesztette el –, három gyerekük közül kettő pedig már kirepült a családi fészekből. „Házra, autóra, drága csecsebecsékre már nem volt szükségem, társra, szeretetre és megbecsülésre viszont igen. Mindig az volt a vágyam, hogy gondoskodhassak valakiről, ezért lettem óvónő, és ez vezetett oda, hogy végül belevágtam a társkereső kínálta kalandba” – meséli Anna, aki kezdetben még a családja előtt is titkolta, hogy hirdetést adott fel.
A magány ellenszere
Pedig a feltűnően csinos nő – noha, az még a hirdetésben nem látszott – meglehetősen kapós volt a megjelenést követően; szinte egész nap csörgött a telefonja. „Abból indultam ki, hogy mindenki arra vágyik, amire én, de csalódnom kellett; első körben jöttek a szélhámosok…” Az igazi: János, csak másnap, pénteken hívta. „Beszélni már akkor is jól tudott, amivel egyből levett a lábamról. Fiatalos volt a hangja, és éreztem, ő más lesz, mint a többiek.” És nem is tévedett. Az akkor 76 esztendős János ugyanis pontosan ugyanarra kereste a megoldást, mint Anna: ellenszert a kínzó magány ellen. „Nem csak hogy özvegy voltam, addigra senkim nem maradt. 2005-ben szinte egyszerre halt meg a bátyám, majd egy autóbalesetben a fiam; 2012 karácsonyán pedig a szíve vitte el a feleségem, amibe az enyém kis híján beleszakadt – meséli szomorúan az egykori bányász. – Annyira igénylem, hogy szeressenek, hogy majd belepusztultam az egyedüllétbe. Én is hirdetni kezdtem Salgótarjánban, Tatabányán, és még Hévízen is; volt hívásom millió egy, de az igazi nem volt köztük; csak játszottak velem. Ráadásul mindenki azt mondta, Oroszlány mindentől messze van. Hiába vágtam rá, hogy Barcelona és Andorra sokkal távolabb, mégis mindkettőben voltam kétszer – végig se hallgattak. Anna viszont igen! Tőle 350 kilométer választott el, mégsem tartott az ismeretlentől.”
Ágyba kapja a kávét
Persze előtte egy hónapig éjjel-nappal beszéltek telefonon, míg a két település, a Maros-parti Pécska és Oroszlány között félúton: egy makói cukrászdában végül sor került a nagy találkozásra. „Előtte ugyan megmondtam neki, hogy jöjjön le két hétre, és ha mégsem tetszik neki, ami és aki itt várja, akkor gondolkodás nélkül hazamehet – amikor kiszállt a kocsiból és megpillantottam, rettegtem, hogy végül nem marad mellettem.” Anna akkor és ott olyan döntést hozott, amit a mai napig sem bán. „Isten hozott, szerelmem – mondta János, amikor hazatértünk a lakásába, ahol az első percben úgy éreztem magam, mintha csak otthon lennék” – meséli boldogan az asszony, aki ezt követően a gyerekeit is beavatta a történtekbe, és nem sokra rá, egy személyes találkozón immáron a párjaként mutatta be nekik Jánost. Az idős úr négy év után is királynőként bánik szerelmével, és szó szerint a tenyerén hordozza. Anna minden reggel ágyba kapja a kávét, amihez vers is dukál. Sőt, a 80 esztendős úriember bevásárol, főz és takarít is. „Mindegyik kemény fizikai munka, nem asszonynak való. Az én dolgom a cipekedés, az övé pedig, hogy boldog legyen attól, amit a szatyorba rejtek hazafelé – mutatja közben azt a cukortartót, amivel éppen ma lepte meg kedvesét. – Most épp egy orchideára vágyik, de azt Valentin-napra tartogatom – súgja meg János, aki el sem tudja képzelni a napjait udvarlás nélkül. – Hogy mi a boldog párkapcsolat titka? Egymást kitartóan szeretni, tisztelni, becsülni kell. Bízni, hinni a másikban – nem csak ünnepnapokon, és még ebben a korban is!”
„Minek nevezzelek?”
Ugye emlékeznek még love sztorink két főszereplőjének pontos nevére, amit a cikk elején írtunk? Azoknak ugyanis, akik a sejtelmes Törökné jelző után kíváncsian várták, hogy mikor térünk rá a menyegzőre — eláruljuk: a valóságban nem volt. „Ezt csak azért írtam így ki az ajtóra, hogy ezzel is, kifejezzem, mennyire szeretem, és hogy bármelyik pillanatban hozzámennék” — meséli boldogan Anna. „A mi korunkban azonban már végképp nem számít a papír — kontráz rá János. — De ha így is lenne, a Lelik nevet akkor sem akarná egyikünk sem elhagyni; azt az első férjétől kapta. Annát sok szép emlék és három gyönyörű gyerek köti hozzá, szerintem pedig az ő férje egy komoly ember volt, amit nem szabad elfelejteni. Ha megesküdtünk volna is Lelik Anna lenne, de ettől még a szívem mélyén tudom, hogy ő már végleg az én szép hitvesem!”
Jut is, marad is!
A szerelmesek elárulják azt is: nemcsak azt a bizonyos 2014-es Meglepetést őrzik, aminek segítségével egymásra találtak; azóta is megvették az összeset. „Minden betűje kincset ér, és minden egyes oldalát imádjuk!” Amíg Anna a receptekért és a riportokért, addig János a Megkérdeztük rovatért van oda. „A rejtvény pedig a közös szenvedélyünk, azon testvériesen megosztozunk” — neveti el magát Anna, aki megsúgja, a Társkeresőt is hétről hétre tüzetesen átnézi. „Ezt persze már nem magam, hanem az egyik fiam miatt, akinek mindig elküldöm, ha olyat találok, ami mögött egy rendes, kedves lány lapulhat. Ki tudja, mi minden jót tartogat még nekünk ez a lap?!”
