Riportok

„Az nem lehet, hogy semmit sem teszünk”

A fővárosban minden vasárnap elindul egy kisebb csapat. Edzenek, mondja, aki csak egy pillanatra látja őket. Ételt osztanak, aki figyelmesebben követi őket a szemével. Ahogy átrohannak a városon, azt nézik, kinek segíthetnének, kit kínálhatnának meg egy gondosan összeállított finom reggelivel.
backpack running-random act of kindness botka gábor futók hajléktalanok hajléktalanoknak szendvics jótékonyság papp noémi

Vasárnap kora reggel még kihalt a főváros. A villamosról a Jászai Mari téren szállok le, a sarkon találkozom néhány elszánt futóval, akik nyakukba veszik a várost. A hajléktalanokat keresik, friss reggelivel, forró kávéval kínálják őket. Már három éve így van ez. Botka Gábor futóként az edzéseit a Margitszigeten tartotta. Nem kevés szigetkör van a cipőjében, triatlonozik, kellenek a kilométerek. Sokszor látta a hajléktalanokat a szigeten. Kereste a lehetőséget, hogy lehetne futni, és valami olyat tenni, ami társadalmilag hasznos. Közvetlenül akart segíteni. Egyszer aztán fogta a hátizsákját, teletömte szendviccsel és gyümölccsel. „Megkínálhatom egy reggelivel?” – ez a furcsa kérdés hagyta el a száját, amikor valaki az útjába akadt. Meredten néztek rá. Udvarias volt, őszinte, kedves. Nem ehhez szokott az utca embere. Aztán elmesélte egy kolléganőjének, aki követte. Valahogy így kezdődött el a Backpack Running – Random act of kindness története. Azóta minden vasárnap reggel, télen 7.30-kor, nyáron hétkor elindul egy kisebb társaság, akik körbefutják a belvárost, és akivel találkoznak, azt szendviccsel, forró teával, csokival, müzliszelettel kínálják. „Azért ilyen korán – nevet Gábor –, mert én reggeli futó vagyok. Nem esik nehezemre felkelni. De észszerű oka is van. Reggel a hajléktalanok még ott vannak, ahol este nyugovóra térnek. Józanok, nem kötekednek, nem ijednek meg, ha valaki odahajol a vackukhoz, vagy megszólítja őket. A hozzám csatlakozóknak ez a legnagyobb félelme: hogyan kell valakit megszólítani, milyen reakciót fog kiváltani. Az első futás a legnehezebb, mert amit elképzelünk, nem a valóság.”

Cigi, pia, pénz nincs

A vasárnapi futók már szombaton készülődnek. Lőrincz Anett ma jött először, a közösségi médiában olvasta a felhívást. „Futó vagyok, sok futós oldalt követek – meséli. – Nővérként az életem a teljes elfogadásról szól, a segítségnyújtásról. Tegnap este elkészítettem öt szendvicset, vettem uzsonnászacskókat, mandarint, csokit, almát. Szeretek adni, előítélet sincs bennem.” A hajléktalanok a futóktól hiába kérnek pénzt, piát vagy cigit. Egyikük sem dohányzik, italból teát és kávét tudnak kínálni, a pénzt pedig élelmiszerre költötték. A programra olyan nagy igény volt, hogy most vasárnap elindult az első sétáló csapat is, ők a Lehel tér irányába mentek, a futók közben megérkeztek a Ferenciek terére. A tempó a megállások miatt kellemes, de aki nem fut, annak bizony zihálós.

Lelki teherrel nehezebb

Egy férfi a kutyájával álldogál jobb sorsot remélve a templom előtt, a forró tea hallatán felderül az arca. Soltész Rita főzte, ő most van itt negyedik alkalommal. „Arra is gondolok, hogy ne legyen nehezen rágható, a kifliben legyen zöldség a vitaminok miatt – mondja szerényen. – Itt az utcán egy szendvicsnek más értéke van, mint otthon. Azt mondták az előbb nekünk, hogy a jóisten küldött minket. Hogy annyira örülnek, hogy valaki gondol rájuk, szóba áll velük.” Gábor szerint van, aki egyszer jön, mások rendszeresen. Ő két évig bírta, akkor annyira telítődött, hogy fél évig nem tudta csinálni. De a mozgalom túlélte a hiányát, és most újra csatlakozott: „Ha összegyűlünk tízen, az száz szendvics, ha húszan, akkor kétszáz. De amikor hazamegyünk, és meleg van, forró vízzel zuhanyozunk, csak kivesszük a szekrényből a tiszta ruhát, még jobban érezzük, mit hagytunk az utcán. Mit él át az, aki ott éli az életét. Az is borzasztó, amikor valakivel heteken át találkozunk, aztán egyszer csak eltűnik. Meghalt – mondják a többiek. És akkor azt fel kell dolgozni. De valamit tenni kell, az nem lehet, hogy semmit sem teszünk.”

Elkezdeni és abbahagyni is nehéz

„Hónapok óta terveztem, hogy egyszer csak odamegyek a Jászaira vasárnap reggel — meséli Lipóth Krisztina. — De jaj, mit kell vinni, mit kell mondani, hogy reagálnak majd az utcán élők, milyen a többi futó? December 24-én aztán átestem a tűzkeresztségen. Velem együtt 23, színes ruhás, hátizsákos fiú és lány, több csoportban, városszerte cikázva, majd a Blahán újra egyesülve. Azóta, amikor csak tehetem, szombaton este szendvicseket készítek, és vasárnap reggel ott vagyok. Megtanultam, hogy ami egyedül talán nem nyilvánvaló, az így, együtt magától értetődő. Odamenni, reggelit kínálni, fázós kezekbe meleg teát adni. Figyelni rájuk, arra a pár mondatra, amit ilyenkor elmondanak nekünk, és nem ítélkezni.” Krisztina legutóbb a kávéhoz tejszínhabot is vitt, annak aztán olyan sikere lett, hogy azóta egy flakonnal többet cipel, ha futásnak ered.

Akciós előfizetési ajánlatunk

Balázs Klári címlapfotózás

Gidamentés

Szofi a gólya

Csomagolásmentes üzlet

Iain Lindsay Britt nagykövet üzenete