Ez a történet egy fiúról szól, aki szakács lett, mert jókat akart enni. Aztán az ételek dokumentálása közben fotós lett. Majd ha már eddig merészkedett, újságíróként is kipróbálta magát. A nemzetközi sikert mégis egy hobbi hozta meg, amiben miniemberkéknek álmodik világot. Minden azzal a legyes fotóval (X-flies) és a Sony World Photography Awardson elért 3. helyezéssel kezdődött. Vagy talán egy kicsit előbb… Tudni kell, hogy Péterrel viszonyunk igen közeli. Mondjuk úgy, hogy ezek a fránya miniemberek tőlem veszik el az időt. De persze csak viccelek. Ez az eddigi legmenőbb hobbi, és minden nap könyörgöm azért, hogy ne cserélje le számítógépes játékra, kocsmázásra vagy focira. Mert fiatal felnőttként az em-ber még nem feltétlenül dobja a szombat esti bulit otthoni makettépítésért és fotózgatásért. Pedig, mint ebből a történetből is kiderül, a jó ötlet és a befektetett munka megtérül. Peti két éve, nagyjából pont ilyenkor, egy Herm nevű szigetre száműzte magát, mert itthon az élet túl bonyolult lett, és mert kellett egy új fényképező, hogy élete hivatásának hódolhasson. Az előző gépét egy villamoson lopták el tőle. Klasszikus városi történet, ami ezen a ponton még igen szomorú, de azért reméled, hogy jó lesz a vége. Petiről tudni kell, hogy bár szeret mindenhez érteni (és ha igazán akarja, tényleg ért is millió dologhoz), azért akkor húzza ki legjobban magát, ha fotózhat. Volt már többek között konyhafiú óceánjáró hajón és újságíró is az újabb külföldre menekülés előtt, de gép nélkül mindig kicsit gyámoltalanabbnak érezte magát. A szakácskodás is, amivel kint legutoljára foglalatoskodott csak eszköz volt arra, hogy alkothasson. Szóval gyorsan összefőzte a gép árát, és mivel a hazatérésig még pont elég ideje volt arra, hogy sok hülyeséget csináljon, vagy halálra unja magát, vagy hogy új hobbit találjon, hála az égnek az utóbbit választotta. Egy szomszédos szigeten, egy bolt kirakatában beleszeretett ezekbe a miniemberekbe, és haverok, újabb giccses naplementék, meg tányér levesek helyett őket kezdte fotózni, egyre furcsább, viccesebb és groteszkebb helyzetekben. Szárnyalhatott a fantázia, hiszen tét nélkül lehetett alkotni. Nem volt megbízás, nem kötötte szerződés. Így kerültek a koktélba meztelen nők, és később pusztán poénból halott rovarok. Amikor hazajött, új lendületet vett, és kedvvel fotózott, kedvvel írt megint, hiszen megvolt az eszköz, amivel végre élvezte is a munkát. Ekkor indult be rendesen a Meglepetés MENTES Konyhába a receptgyártás is, ami azóta is meghatározza jó pár hetünket. Bevásárlás, főzés, kísérletezés, fotózás egy pici lakás még kisebb konyhájában. És közben a minik sem tűntek el. Hol a sushi tetejére ültek, hol egy doboz szardíniában mártóztak.
Így készül a kép
Általában két opció van. Van az, amikor egy étel, egy tárgy, egy döglött bogár olyan izginek tűnik, hogy azonnal mellé kell tenni egy icipici széket, egy icipici disznót vagy egy egész icipici világot. Meg van az, amikor a modellboltba jön egy új minitraktor vagy minijuhász, és azonnal találni kell egy karfiolt mellé, amire ráterelheti a bárányait. Sokszor csak fel-alá jár a nappaliban, és nézelődik. Aztán kiborít egy üveg szotyit, mellé-pakolja a kis munkásokat, és már meg is van a kép. Fontos, hogy érzékelni lehessen a méretarányt! – ezt ő magyarázza mindig. Kell hogy legyen valami valódi a képen, meg mellette az apróság. Így születik vicces, izgalmas és olykor elgondolkodtató történet. És minél több kép készül, annál komolyabban bele lehet mászni abba is, hogy jelentsen valamit, hogy beszéljen valamiről a fotó. Például ha a halál mászik elő vörös fény kíséretében a cigarettásdobozból, kevésbe lesz ínycsiklandó egy gyerek számára.
A világhír
Kezdetben jött ugye a Sony-díj. Az nagy löketet adott. Aztán amikor végre nekilátott az új sorozatnak, a Bored Panda és a Daily Mail mellett német, thai és magyar lapok is elkezdtek foglalkozni vele. Szóval a tanulság, hogy csak csinálni kell, és megy. De persze nem könnyű kezelni, hogy manapság már elvárás van. Az emberek várják az új képet, és legalább azt a szintet, olyan mélységű ötleteket remélnek, amit már láttak egy cikkben, egy videóban, az oldalon. Jön sok dicséret meg kritika is. Van, aki szerint itt a világhírnév és a plafon, van aki meg úgy gondolja, hogy erre bárki képes. És persze mindenkinek igaza van. Büszkének kell lenni arra, ha a mexikói tévé reggeli műsorában beszélnek az ember munkásságáról, de keményen kell dolgozni azért, hogy több lehess, mint a száz másik fotós, aki ugyanilyen minifigurákkal játszik. És Peti nem pihen, ezt nekem elhihetik, és dolgozik azon, hogy ne szétdarabolja magát, hanem egyszerre tudjon gasztronómiáról komolyan, és miniemberekről viccesen nyilatkozni. És mivel nincs megállás, nincs más megoldás sem, mint hogy egymásból kell táplálkoznia mindennek. Ha a koszos edény több napja áll a mosogatóban a legutolsó maga-zinfotózás után, hát bele kell ültetni egy szerelmespárt csónakon. A tányér mondjuk ettől még nem lesz tiszta, de nyilván nem szidsz meg egy embert, aki éppen valami látványosat alkotott…
Tavasz és tervek
Egyre több együttműködés bontakozik is. A minik lassan új témákat és pénzt keresnek. Már nem csak a szórakozásból repkednek az ötletek. Aztán a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, áprilisban végre falra is kerülnek a képek, egy önálló kiállítás keretében. A helyszín persze legalább annyira különleges, mint a téma, a Nagycsarnokban zavarják meg a zöldségek és gyümölcsök rendjét. És talán egyszer beérik egy könyv is. Talán egyszer megépül az a többemeletes panel is, ami még vadabb hangulatú képeket eredményez majd.
