Takaros falu Göncruszka. Az általános iskola előtt kisbusz várja a gyerekeket, úszásra viszik őket, bent az épületben az egyik teremben a „kék ibolyácskát” éneklik. Keresnénk a tanári szobát, de itt ilyen nincs. Szünetben a pedagógusok vagy a pingpong-asztal körül vannak, vagy a nyitott zeneszobában. Mindig a gyerekek között szeretnének lenni. Hamar kiderül, hogy a mostani nagy létszám valamikor csak 16 fő volt. Ennyi diákkal indult 2011-ben az iskola, mivel előtte öt évig nem is működött általános iskola a településen. Ma viszont már összesen 220 gyerekről gondoskodnak. A falunak 2004-ig helyben református lelkésze sem volt, a gyülekezet mégsem mondott le arról, hogy ez megváltozhat. 6 évig nem nagyon volt jelentkező, a parókia nappalijában fű nőtt, a református közösség összefogá-sával mégis sikerült rendbe hozni. Végül épp egy Svájcban ösztöndíjas házaspár szeretett bele a faluba, és érezte igazi kiváltságnak, hogy ide költözzön. Sohajda Levente a doktoriját írta Zürichben, felesége drogmisszióban dolgozott. „Mindketten erről a vidékről valók vagyunk a férjemmel – meséli Sohajdáné Samu Zsuzsanna lelkésznő. – A havi 30 000 Ft ellátmány sem riasztott el minket, mert néha a kevésnek is elég kell lennie. Mindig itt szerettünk volna élni, a céljaink pedig közösek voltak a közösség elképzeléseivel.” Az Árpád-kori templom tetejét javítani kellett, a falakat festeni. Pénz nem volt, csak ügyes kezek. És a tiszteletesnél minden azonnal van. Nem holnap, ma! „Magunk állványoztunk, meszeltünk, ki mit tudott, azt csinált – kapcsolódik be a beszélgetésbe a lelkész. – A gyerekek a kezünk alá dolgoztak, az idősek a tanácsot adták és imádkoztak, az erős férfikezek, finom női kezek fogták az ecsetet. Amikor megtapasztaltuk a közös erőt, jött a következő terv. Innentől kezdve mindenről azt gondoltuk, együtt meg tudjuk csinálni.”
Ki ne félne a méhcsípéstől?
Hirtelen elhunyt Levente édesapja, és a szomszédok szóltak, vigye el a kertből annak méheit, mert csípnek. Levente nem értett hozzájuk, félt is egy kicsit, de sajnálta az állatokat. Átköltöztette a méhcsaládot Göncruszkára. Olvasott, internetezett, tanácsot kért. Valahogy így kezdődött a mézfalu története. „Régen mindenki tudott méhészkedni, ma már ezt is tanulni kell – magyarázza felesége, Zsuzsanna. – Mi a közösségnek akartunk több lehetőséget, a méhállományunk és a munka közös lett. Pénzt senkitől sem kérünk, viszont energiát és időt bárki szívesen adott. Honnan lehet megismerni, hogy ki a faluban az aktív református? Nagy csípések vannak az arcán, a karján. A férjem bakancsban indult a konfirmációra, mert a dagadt lábára nem tudott félcipőt húzni, én a fél szememre nem láttam két hétig. Csípés nélkül nincs pergetés.” Egy-két szezon kellett persze, hogy minden működjön. A méztermelés munkáját felosztották. A férfiak feladata a konténer telepítése, a méz begyűjtése lett. „A férfiak pergetnek, szűrnek, majd nagy, 100 literes acélhordóban hozzák be nekünk a termést – avat be a részletekbe Beidek Adrienn, aki ének- és zenetanár az iskolában, ő Sárospatakról költözött ide a férjével és öt gyermekével. – Mi töltjük üvegekbe, címkézzük, dobozoljuk. Először a barackosban vannak a méheink, aztán jön a repce, az olajretek, az akác, napraforgó, facélia, szolidagó, mustár.” Az eladott mézből tudtak alapanyagot venni, játszóteret építeni, iskolát bővíteni, ovit felújítani és ösztöndíjakat alapítani. „Amikor nincs pénz, az utolsó forintot is az élére kell állítani – mondja Levente. – Ma már 120 méhcsaláddal dolgozunk, ám nekünk sem ment minden könnyen, de a vereséget is együtt hordozzuk, nem egy ember szakad bele. Amikor elfelejtettük kinyitni a szellőzőt, újra kellet telepíteni az állományt. Mi fordítva gondolkozunk, előbb építünk közösséget, mint közösségi házat. A következő célunk egy helyi étterem lesz. Asztal köré akarjuk ültetni az embereket, és nyitni mások felé, vendégeket várni ide.”
Tanultunk a méhektől
„A méhek nem tudnak egyedül élni – mondja Petrik Gyöngyike, aki Kassáról költözött ide a családjával. – Virághűek, addig nem hagyják el a helyet, amíg a növény el nem virágzik. Etetik egymást, ha kell. Bennem itt ébredt fel valami. Korábban nem jártam templomba, és féltem a méhektől. Ha 3 nadrágot húzunk, akkor is átcsípnek. Pedig a férfiak megpróbálnak mindent, köszöntik a méheket: »Jó reggelt, megjött Laci bácsi« – mondják, mielőtt kinyitják a konténert. De csípnek. Ma már mégsem félek tőlük, annyi mindent adtak. És néha olyan jó ülni a csendben, és csak címkézni. A fiam először nagyon nehezen szokott meg itt, azt vágta a fejemhez: parasztot akarsz belőlem nevelni, de én szabad, kassai polgár vagyok! Ma már ő is jól érzi itt magát.”
Mózes cseppje
Ősszel a határ termését begyűjtik, kökény, dér csípte csipkebogyó, sok-sok fokhagyma kerül alkoholba, propolisszal gazdagítva. Kis üvegcsébe töltik, és ezt adják az időseknek, hogy a telet átvészeljék. Mózes cseppje lett az orvosság neve, igazi kincs.
