Amikor gyerekkorunkban bementünk az édességboltba, szinte fel sem értük a pultot, de pontosan tudtuk, a csokimennyországba érkeztünk. Máig emlékszünk a jellegzetes és feledhetetlen illatra és hangulatra, amit ma már hiába keresünk a multik édességosztályán. Éva viszont megtalálta, és meg is teremtette, így a kézműves csokoládéműhelyébe érkezők újra átélhetik mindezt. „Néhány éve nem gondoltam, hogy valaha csokoládéval foglalkozom majd – kezdi mosolyogva Mosonyi Éva. – 51 évesen a férjemmel egy országos nagyvállalatnál voltunk alkalmazottak. Csaba területi képviselő volt, én marketinges. Semmi közünk nem volt a csokoládéhoz, ez a lehetőség csak később csöppent az életünkbe.” Nem ijedtek meg a váltástól, pláne, hogy Éva már rutinos volt benne, hiszen nem ez volt az első nagy fordulat az életében. „Kaposvárra, a tanítóképző főiskolára jártam, pedagógusként végeztem – meséli. – Pécsett kezdtem dolgozni, abban az általános iskolában, ahová én is jártam. Ez 21 évesen nagyon furcsa volt, és kicsit ijesztő is, hiszen azokkal a tanár nénikkel kellett együtt dolgoznom, akik régen engem tanítottak. Végül nagyon megszerettem a munkámat. Nagyon jó volt tanítani! Érzelmileg sikeres évek voltak, úgyhogy nem azért váltottam, mert muszáj volt, vagy, mert ne szerettem volna a hivatásomat.”
„Valami lökdös a sorsom felé”
„10 év tanítás után adódott az életemben egy olyan lehetőség, amihez kellett egy szakma. Az iskola, a pedagógusi állás nagyon szép, de egy kicsit szűk volt számomra; szerettem volna a világ felé nyitni. Akkor úgy éreztem, valami lökdös a sorsom felé. Mindig tele vagyunk kihívásokkal, azt sem tudjuk, hogy miért választunk valamit. Elkezdtem a pécsi közgazdasági egyetemen tanulni. Mivel ezt nem lehetett a tanítás mellett végezni, otthagytam a tanári állásomat. Mikor végeztem közgazdászként, elmentem egy nagyvállalathoz dolgozni. Ez tényleg más világ; nagyon színes. Ott is jól éreztem magam, jó volt a közösség, az ismeretlen utakat együtt kitaposni. Izgalmas feladataim voltak. 10 évet töltöttem el ott és ezután sem azért váltottam, mert ne lett volna jó.”
A csokoládé összehozza az embereket
„2010-ben jött egy újabb lehetőség – meséli Éva, hogyan fonódott össze a sorsa a csokoládéval. – Ekkor kapta meg Pécs az Európa Kulturális Fővárosa címet. A Zsolnay Kulturális Negyednek ezt a részét, ahol a csokoládébolt van, akkor alakították ki a régi porcelángyár területéből. Meghirdették, hogy ez legyen a kézműves boltok utcája. Akkor jutott eszünkbe a férjemmel, hogy csináljunk ide egy kis csokiboltot. Csak kereskedni akartunk a csokoládéval, de amikor jöttek a vásárlók, gyakran megkérdezték, melyek azok a termékek, amiket mi készítünk. Annyira elkezdett motoszkálni bennem, hogy miért is ne lehetne ezt is megtanulni, hogy elmentem a Csokoládé Akadémiára, és megtanultam a csokoládékészítést. De az ember múltja visszaköszön, nálam ez a pedagógus időszakomból jött vissza. Ezért nem elégedtem meg azzal, hogy csak terméket áruljak, tudást is szerettem volna adni hozzá. Nagyon irigykedem a borászokra, akik már megtanították a fél világot a bor tiszteletére és élvezetére, én a csokival szeretném ezt megtenni. Ezért szerveztünk olyan programot, ahová rendszeresen várunk gyerekeket. Itt elmondjuk, mitől fehér a csokoládé, mitől lesz barna, megkóstolják az igazi kakaóbabtermést, ami még keserű és ropogós. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek ne úgy egyék a csokit, mint a zsíros kenyeret, hanem ahogy a felnőttek isszák a bort: tisztelettel és ismerettel. Most már nem tervezek további váltást, a csokoládé jó dolog, összehozza az embereket. Nagyon sok lehetőség van ebben, ezen a területen belül szeretnék mozogni. A csokoládéhoz már hűséges maradok.”
„Nem kell ott ragadni”
„Nem értem azokat, akik állandóan panaszkodnak a munkájukra, hogy ez sem jó, az sem jó, de nem tesznek semmit. Miért nem változtatnak – tűnődik Éva. – Ha annyira még nem fáj, hogy változtasson, akkor el kell fogadni, ha pedig már nagyon gyötrő, akkor lépni kell. Nekem egyetlen nagy váltás sem fájdalomból adódott, mindig valami remek helyet hagytam ott valamilyen kihívásért. Ez igaz az iskolára és a nagyvállalatra is. Az emberek annyi mindent tudnak csinálni az életükben! Attól, hogy valaki tizennyolc évesen dönt egy iskola, egy szakma mellett, nem kell ott ragadni. Ez ugyan lehet életre szóló, ha eltaláljuk, de mindenkiben ott van a lehetőség, hogy időnként változtasson. Bár annak nem vagyok a híve, hogy belekapjunk mindenbe, ami eszünkbe jut. Ennek ugyanis van egy íve: ha valamit felépítünk, és végigcsináljuk, akkor jóízűen lehet otthagyni, és csinálni valami mást. Ezt történt velem is.”
