Nem titkolt félelemmel indultunk el Budapestről Phenjanba, Észak-Korea fővárosába, hiszen köztudott volt, hogy 15 év kényszermunkára ítéltek egy amerikai diákot azért, mert levett a falról egy nagyvezért ábrázoló képet. Biztosan megfogadtam magamnak, hogy lehetőség szerint az összes udvariassági szabályt betartom Észak-Koreában, hiszen az pontosan az az ország, ahol az ember nem szeretne ujjat húzni a hatóságokkal. A személyi kultuszon és az egypártrendszeren alapuló Észak-Korea azért igencsak militarista beállítottságú. Észak-Koreában a hadsereg most is 1,2 millió fő. Ehhez képest Magyarországé ennek mindössze a 2%-a. Nem hivatalosan az észak-koreai titkosszolgálat is nagyjából 1 millió embert kötelez szó szerint arra, hogy napi rendszerességgel jelentsenek egymásról. Ennek fényében én is úgy gondoltam, hogy a lehető legkörültekintőbben és a helyi szabályokat mindig szem előtt tartva fogok viselkedni az egyhetes utazás alatt.
Propagandáért kényszermunka
Repülővel lehet Phenjanba utazni, Pekingen keresztül. A kínai fővárosban egy régi Tupoljev típusú repülőgép, az Air Koryon menetrend szerinti járata vitt minket Észak-Koreába. A légiutas–kísérők kedvesek voltak, viszont többször felhívták a figyelmemet arra, hogy tilos fényképezni és filmezni a repülő ablakából. Ellátást is kaptunk: hamburgert és szőlőlevet is hoztak az utasoknak, ami önmagában vicces, hiszen az amerikai stílusú szendvics nem igazán illik az észak-koreai trendhez. Két óra nyugodt repülés után a phenjani repülőtéren landoltunk, morcos és szigorú katonák zöld egyenruhában tereltek minket a különböző röntgen- és átvilágító gépek felé. Mindent átvizsgáltak, arra voltak kíváncsiak, mit viszünk be az országba. Sőt, még a telefonomat is elvették, és egy határőr tiszt a fényképeink között keresgélt. Mint később kiderült, dél-koreai propagandaanyagot és pornográfiát keresett. Mindkettő birtoklása jobb esetben jó pár év börtönt, rosszabb esetben kényszermunkát jelentett volna számomra. De szerencsére éppen egyik sem volt a telefonomban. A reptéren Mr. Lee és Mr. Pek vártak. Ők ketten voltak a kísérőink az ott töltött időben. A hivatalos indoklás szerint a mi biztonságunkra vigyáztak, és segítettek a tolmácsolásban. A gyakorlatban inkább minket figyeltek, és azt hallgatták, hogy miről beszélgetünk. Bár az is igaz, hogy valóban sokszor segítettek a programok megszervezésében. Ezután a következő napokban a kötelező kulturális programokra vittek el minket. Elmentünk megtekinteni „önszántunkból” a két korábbi nagyvezér, Kim Ir Szen és Kim Dzsongil bebalzsamozott és üvegkoporsóban elhelyezett holttestét. Fotózni és filmezni tilos volt. Egy hatalmas szürke márványteremben, felülről vörös fénnyel megvilágított üvegkoporsóban fekszenek a nagyvezérek. Csaknem egyórás procedúra alatt lehet eljutni hozzájuk, hosszú, vörösre festett mozgójárdákon visznek el a nagyvezérekig, miközben mozgalmi dalok szólnak, a mauzóleum falain pedig hatalmas festmények ezrei mutatják az elmúlt évtizedek észak-koreai szinten sikeres, nagyvezérek által végrehajtott találkozókat és propagandaprogramokat. Nagyjából úgy tudnám leírni, hogy a mosolygós úttörők fejének simogatásától a kiválóan termő búzakalász megtekintésén át, a különböző katonai hadgyakorlatokon, fontos irányba mutató nagyvezérek képeit láthattuk.
Infúzió a sörösüvegből
Ezután irány Phenjan főtere, ahol melegen ajánlották, hogy egy csokor virágot helyezzek el a két nagyvezér, Kim Ir Szen és Kim Dzsongil 35 méteres bronzszobránál. Még jó hogy nincs személyi kultusz. Egy ilyen szegény országban mindig jó érzés úgy magyarnak lenni, hogy együtt utazhatom a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaival, Szenczy Sándor elnökkel, Szilágyi Béla alelnökkel, és Szenczy Anna nemzetközi igazgatóval, akik nem kevés munkával és fáradsággal segítenek a rászorulókon. A Baptista Szeretetszolgálat kérésére elvittek minket Phenjan egyetlen protestáns templomába. Mindannyian meglepődtünk, de engedték Sándort prédikálni, bár a koreai tolmács láthatóan igencsak ateista környezetben nevelkedett. Az isten a Biblia és az imádkozás szavak lefordításával láthatóan nagy nehézségei voltak. Észak-Koreában azért köztudott, hogy az egyházak igencsak szűk mezsgyén működhetnek. Phenjanban mind-össze három templom van, az országban lévő keresztények száma is alig pár ezer. Ennek fényében még inkább meglepő volt, hogy hivatalosan is felkérték Szenczy Sándort, hogy építsenek egy baptista templomot Észak-Koreában. Azt mondta a lelkész, hogy mindent megpróbál elkövetni a Baptista Világszövetségen keresztül, hogy épülhessen Phenjanban egy magyar baptista templom. A magyar Baptista Szeretetszolgálat egyébként fantasztikus munkát végez Észak-Koreában. Bár a költségvetésük több mint 90%-át Magyarországon használják fel, még így is fontosnak tartják, hogy a világ különböző pontjain segítsenek a rászorulókon. Észak-Koreában már húsz éve vannak jelen ruhaadományokkal és élelmiszerekkel, árvaházat támogatnak, a sariwoni kórházba rendszeresen visznek egészségügyi felszerelést, a mozgássérült gyerekek részére pedig konduktorokat képeznek ki, hogy minél jobb ellátást kaphassanak. A kórházat mi is meglátogattuk, és most is nagyon szegényes körülmények fogadtak. Az öt műtőre mindössze egy altatógép jut, a kórházigazgató éppen arról panaszkodott, hogy sokszor műtétek között áll le a gép, de nem tudnak újat szerezni. A szeretetszolgálat munkatársai meg is ígérik, hogy a következő egészségügyi konténerbe megpróbálnak egy-két altatógépet is beletenni. Ami még jobban megdöbbentett, hogy a kórházban az infúziót sörösüvegből engedik a betegekbe, mert egyszerűen nincs normális és steril infúzióstasak. Csapatunk ezután elindult Panmindzsonba. Ez az a híres határátkelő, amely a demilitarizált zóna közepén helyet biztosít a két koreai fél találkozójához. Az idejutás is igen bonyolult, és nagyon szigorú biztonsági intézkedések közepette juthattunk el a határra.
Tankcsapdák és aknák között
Az utolsó kilométereken mindenhol, az út mindkét oldalán rengeteg katonát lehet látni. Csak egyetlen szűk, mindössze öt méter széles aszfaltozott út vezet a híres kék házakhoz. Két oldalon tankcsapdákat helyeztek el, a kerítésbe nagyfeszültségű áramot vezettek, a körülöttünk lévő homokos talaj teljesen alá van aknázva. Ez az a helyszín, ahol észak-koreai katonák, szinte havi rendszerességgel próbálnak meg átszökni, átszaladni, azaz dezertálni a déli oldalra. Erre az őrködő katonák mindig lövéssel reagálnak, hiszen óriási presztízsveszteség, ha valaki északról szökik Dél-Koreába. Arról nem is beszélve, hogy ott egyből a dél-koreai hírszerzéshez viszik és alaposan kikérdezik, illetve beszámoltatják a különböző katonai aktualitásokról. Itt a határátkelőnél alig tíz percet tölthettünk el, néhány fotó és interjú, és máris visszaterelnek kísérőink a kis- buszba. Phenjant körülbelül két óra autózás után érjük el. Utolsó esténk, ezért díszvacsorát adnak a tiszteletünkre. Egy kiváló étteremben körülbelül nyolc fogást szolgálnak fel. Az asztal közepén egy grillrács van, és mindenki maga sütheti meg a feltálalt különböző húsokat. Igazán exkluzív lezárása az észak-koreai túránknak. Főleg annak a fényében, hogy a szakértők még azon vitatkoznak, hogy Kim Dzsongun őszintén gondolja-e, hogy atommentesíti a koreai félszigetet, segít a mesterségesen kettészakított családok egyesítésében, és elindítja a piacgazdaság felé Észak-Koreát. De egy év múlva megpróbálok újra kimenni, és akkor már biztosan tudni fogjuk, hogy előre vagy pedig hátra lépett Észak-Korea akkor, amikor Kim Dzsongun nagyvezér április 27-én átlépte a déli határt.
