Pár éve több hétig is kitartott a mínusz 10-17 fokos hideg, nagyjából negyven centiméteres hóval – mesél az ottani telekről a táj jó ismerője, Klotz Miklós fotográfus, aki nemrég csodálatos albumot jelentetett meg Torockó hagyományairól, színpompás népviseletéről. Annyira beleszeretett a hagyományos képét élő skanzenként őrző településbe, hogy rendszeresen visszalátogat ide, sőt évekkel ezelőtt házat is vásárolt Torockón, hogy minél több időt tölthessen itt. Persze azt is hozzáteszi: noha a 700 méteres tengerszint feletti magasság miatt más a levegő és a hőmérséklet, mint mondjuk, Budapesten, a magas sziklák védik is a hideg szelektől a tájat.
A magyar közösségnek otthont adó két település, Torockó és Torockószentgyörgy ugyanis az Enyed-patak szűk völgyében fekszik a Székelykő és az Ordaskő közé beékelődve. A hegyeknek köszönheti azt a csodát is, hogy itt minden reggel kétszer kel fel a nap: először a szokott módon, kakasszóra, hogy aztán eltűnjön a Székelykő hatalmas tömbje mögött, majd újra kiemelkedjen mögüle. A főtéri vajortól, vagyis a forrás táplálta vízmedencétől, ahol régen a ruhákat, szőnyegeket mosták az asszonyok, máris körbepillanthatunk, és megcsodálhatjuk az erdélyi magyar építészet remekeinek tartott, egységes, fehér házsorokat. Az 1870-es tűzvész után kapott ilyen egységes arculatot a falu, ugyanakkor itt áll a történelmi Magyarország legrégibb parasztháza is, amelynek ablaka fölé, a fagerendába az 1668-as évszámot vésték.
A vasérctől a turizmusig
„Torockó mai képének megértéséhez a történelmi múltba kell visszamennünk. A 17-18. században viszonylagos jómódban éltek itt az emberek, hiszen a környéken nagy mennyiségben bányászták a vasércet, ez gondoskodott a városként emlegetett település bevételéről. Később azonban kimerültek a tárnák, és nehezebb lett az élet, hiszen a termőföldnek sem voltak bővében az itteniek. Hihetetlen munkával, a hegyoldalakon alakítottak ki növénytermesztésre alkalmas teraszokat” – vezet vissza a falu múltjába Klotz Miklós. A nehézségek azonban, ahogy az már lenni szokott, áldást is hoztak: amikor minden faluban modernizálták, átalakították a hagyományos épületeket, akkor Torockón erre keveseknek volt pénzük. Ám hamarosan rájöttek, hogy milyen érték rejlik abban, ha meghagyják a hagyományos ablakokat, ajtókat, a házak régi formáját és egységes képét. Ma is jellemző egyfajta kemény akarat és kérlelhetetlen szabadságszeretet a helyiekre
Szabógallér-leves és Somodi kalács
„A változás persze Torockót sem kerüli el” – meséli Klotz Miklós. – Egy évtizede még szinte nem is árultak a boltban tejet, hiszen mindenki házi tejet ivott. Ma viszont a legtöbben már a bolti tejtermékeket veszik. A varrottasok, hímzések hagyománya is feledésbe merült egy időre, a fiatalabb generáció valahogy nem tanulta el az idősektől a fogásokat – ma viszont egyre többen sajátítják el újra a hagyományos öltéseket, és ápolják a helyi művészetet. A helyi múzeumok egy része is lelkes civilek magángyűjteménye” – teszi hozzá a fotográfus. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a turisták felfedezték maguknak ezt a csodás települést és vendégszerető lakóit.
Mert aki ide látogat, az bizony megismeri a messze földön híres torockói vendégszeretetet. Érdemes séta közben szót váltani az itt lakókkal, az ebédnél, vacsoránál pedig asztalra kerülnek a torockói konyha ízes fogásai: a füstölt húst és aszalt gyümölcsöket is tartalmazó országgyűlés-leves, a laska tésztával készült szabógallér-leves, a rostélyosok, tokányok, a csirkepaprikás, és az étkezés megkoronázásaként a közel kétkilós, fahéjas cukorral megszórt, kemencében sült Somodi kalács, amely már az illatával is kényezteti az érzékeket.
A torockói csizma meg a bundalájbi
Az ünnepeken előkerül a Kárpát-medence magyar tájegységei között is egyedülállónak számító, színpompás viselet: a fehér vászonból készült, hímzéssel díszített hímesing, a vállasingek, a felfelé kunkorodó orrú, keleties torockói csizma, a fejkendők, párták vagy a férfiak bundalájbija, báránybőrből varrt mellénye. „A konfirmáló gyerekek is népviseletben válnak az unitárius egyház teljes jogú tagjaivá” – meséli a fotográfus, aki a legkisebbektől a legidősebbek viseletéig lefotózta a helyi ruhakincset, méghozzá helyi modelleken.
A híres torockói vásárokat a járvány előtt évente hatszor rendezték meg. A szigorú járványszabályok miatt azóta nem volt vásár, de Klotz Miklós biztos benne: a helyi közösség nem engedi, hogy ez a csodás hagyomány kivesszen, noha formájában, tartalmában biztosan átalakul majd. A változás és az állandóság, a múlt, a jelen és a jövő így él együtt e legendákkal övezett tájon.
Egy az Isten
Ez mutatkozik meg a jószerivel hungarikumnak számító unitárius vallásukban is. Erdély korábban is az „egy az Isten” elvét valló unitáriusok történelmi központja volt, és a helyi közösség ma is őrzi a toleranciájáról ismert protestáns vallási irányzat hagyományait. Torockó látképét is uralja a fallal körülvett unitárius templom épülete, amely az ínséges időkben sokszor nyújtott menedéket a helyi lakosoknak. Ma viszont már inkább lelki menedék, amelyet a falakon belül a helyi asszonyok csodás kézimunkái díszítenek.
Fotó: Klotz Miklós
