Úszni márpedig tudni kell
Az antik Görögországban az alapvető műveltség fokmérője volt az úszni tudás, amelynek tanítását Athénban és Spártában is fontosnak tartották. Aki nem tudott úszni, közéleti feladatot sem vállalhatott. Érdekes módon az ókori olimpiák versenyszámai között mégsem szerepelt ez a sport. Míg a görögök a természetes vizekben úsztak, a rómaiak inkább hatalmas fürdőket, mai szemmel nézve komplett uszodákat építettek.
A középkorban viszont a nyilvános fürdőzést és az úszást is erkölcstelennek nyilvánították, és tiltani kezdték. Még a tengerészek sem mind tudtak úszni, így viszont minden szabad víz veszélyessé vált annak, aki bemerészkedett, vagy véletlenül belepottyant.
Út az olimpiai medencékig
Mária Terézia a biztonságra hivatkozva iskolaügyi rendeletében tiltotta meg az úszást, majd a tavi fürdőzést. A 19. századra viszont egyre népszerűbbé vált a vízi időtöltés. Az első folyamuszodák az 1810-es években épültek a Duna vizén, egy biztonságos medencényit lekerítve a folyóból. A gerendákra épült úszó faszerkezetek a reformkorban már megszokott látványnak számítottak a rakpartokon, ám a szolgáltatásaikat sokáig csak férfiak vehették igénybe. A sportúszás Angliában vált népszerűvé, 1837-ben már az első medencés úszóversenyt is megrendezték, 1862-ben pedig fedett medence létesült. Az első úszóklubbal ellenben Németország büszkélkedhet. 1896-ban az Athénban megrendezett újkori olimpia versenyszámaként debütált ez a vízi sport: az aranyérmet a magyar Hajós Alfréd szerezte gyorsúszásban, a híres „magyar stílus” képviselőjeként. A hazai hosszútávúszás legismertebb teljesítménye viszont még 1835 augusztusából származik, amikor Wesselényi Miklós báró nagyjából négy óra alatt átúszta a Balatonfüred és Tihany közötti öblöt.
A középkorban is fürödtek
Bár a középkorról nem épp a rendszeres fürdés jut eszünkbe, ennek a korszaknak nagyon is komoly fürdőkultúrája volt. Különösen a gyógyfürdőket kedvelték és használták – természetesen orvosi javaslatra. Persze az sem tagadható, hogy volt, aki a különféle léha szórakozások, könnyűvérű hölgyek kedvéért látogatott egyes fürdőházakat. A reneszánsz testkultusza új lendületet adott a fürdők fejlődésének, Firenze környékén például a Medici család is birtokolt egy gyógyfürdőt. Magyarország híres termálkincsét már az Árpád-házi királyok korától szívesen alkalmazták különféle betegségek gyógyítására. Később pedig a gyógyvizekre a törökök építettek saját hagyományaik szerint működő fürdőket – némelyikük a mai napig látogatható.
Kocsival a tengerbe
A tengeri fürdőhelyek népszerűsége a 19. században ugrott meg. A korabeli fürdődresszekhez több alsószoknya, kendő vagy kalap, kesztyű, harisnya és cipő is tartozott, a szegélyükbe pedig gyakran apró súlyokat varrtak, hogy ne lebegjenek a vízen. Aki fürödni szeretett volna, az beszállt egy úgynevezett fürdőkocsiba vagy úszó házba, amely egy zárt, lóhúzta, mobil öltözőfülke volt. Miközben a vízbe vontatták, a hölgy mindent takaró fürdőkosztümre cserélte a ruháját. Ha mélyre értek, a ló és vezetője távozott, és az úrinő végre vízbe ereszkedhetett. Amikor végzett a fürdéssel, ismét kocsira szállt, és egy zászlócskával jelzett a lovasnak, hogy itt az ideje a kivontatásnak. Útközben levette a vizes fürdőruhát, és felöltötte utcai öltözékét.
Lázadó dresszek
1907-ben egy Annette Kellermann nevű ausztrál sportolónő forradalmi tettet vitt véghez: egyrészes, testhez tapadó úszódresszben jelent meg egy amerikai strandon. A legenda úgy tartja, hogy közszeméremsértés vádjával azonnal le is tartóztatták, sokak szerint azonban ez a történet csak reklámfogás. Annyi viszont bizonyos, hogy Kellermann nem sokkal az ominózus eset után nagyon sikeres saját fürdőruha-kollekciót dobott piacra. A 20-as években tovább rövidültek a fürdőruhák, a rend marcona őrei pedig mérőszalaggal a kezükben járták a strandokat, hogy megállapítsák, megfelelnek-e a szabálynak, miszerint legfeljebb 15 centiméterrel a térd fölött végződhettek.
A bikinire egészen 1946-ig kellett várni. Louis Réard találmányát a Casino de Paris egyik táncosnője, Micheline Bernardini mutatta be. Persze ezt a fürdőruhát is paráznának, bűnösnek kiáltották ki, így csak az 1960-as években vált általános viseletté.
Strandra, magyar!
Fővárosunk szegényebb lakosai a 19–20. században a szabadstrandokra jártak, ezek közül a legnépszerűbb a Római-parti Duna-szakasz volt. Az 1900-as évek elején ingyenesen látogatható úszóstrandok is létesültek, hogy „behozzák a tengert a városba”. Az 1920-as és 30-as évek népszerű úszóstrandjának, a Duna Strandfürdőnek a kor művészei is a törzsvendégei voltak. Ekkoriban nyíltak meg a ma is népszerű budapesti strandok is: 1913-ban a Széchenyi Fürdő, 1918-ban a Gellért Fürdő, 1921-ben pedig a margitszigeti Palatinus. A korábban leginkább gyógykúrák és a parti társasági élet helyszínéül szolgáló Balaton szintén ebben a időben vált népszerű strandolóhellyé, ahová vonatok sora szállította a turistákat. A tavakon kívül a Tisza partján is közkedvelt, gyógyerejűnek gondolt „fövenyfürdőzés” terjedése még sokáig kiváltotta az erkölcscsőszök aggodalmát és a hatóságok figyelmét.
Fotó: fortepan
