Riport

Pálcázás, köpeny, viasztábla: így tanultak elődeink

Az oktatás ma a fejlettebb országokban kötelesség – ennek a diákok nem mindig örülnek –, máshol viszont egy kiemelt réteg kiváltsága. De milyen volt az iskolai élet évszázadokkal ezelőtt?

Tudomány, művészet, edzettség

Az ókori Athénban tudományokra, művészetekre tanították a gyerekeket (legalábbis a tehetősebbeket, és közülük is a fiúkat), de fontosnak tartották a sportot és bizonyos szakmai ismereteket is, hiszen a polisz jó polgárai bizony ügyes kereskedők, vállalkozók voltak. Sokszor magántanítók okították a diákokat. Spártában viszont hétéves korukban kiragadták a fiúgyermekeket a családjukból, és innentől szigorú, bentlakásos – mai szóval – katonai iskolákban nevelték őket. A kiképzés mellett kevesebb hangsúlyt kapott a tudomány és a művészet, ám fontos volt, hogy a fiúk megtanulják röviden, érthetően kifejezni a gondolataikat. Míg Athénban a lányokat inkább a háztartási feladatokra készítették fel, Spártában ők is szigorú edzésben részesültek, hiszen, ha a férfiak hadba vonultak, rájuk hárult a városállam védelme.

A viasztáblától a szónoki emelvényig

A római előkelők háztartásában egy-egy, általában görög származású rabszolga feladata volt a gyerekek írásra, olvasásra, számolásra tanítása. Sokan a Krisztus előtti 5. századtól működő ludus nevű iskolákba járatták a gyermekeiket, ahol viasztáblákra rótták a betűket a diákok. Volt, akit szolga kísért reggel, mások viszont önállóan érkeztek, az úton, a péknél tízórait is vásároltak maguknak. Nagyjából napi hat órát tanultak, heti egy pihenőnappal. A tanító gyakran pálcával tartotta be a szabályokat. Analfabéta így kevés akadt a birodalomban, sokaknak csak a császárkorban tűnt fel, hogy a barbár népek körében vannak olyanok, akik nem tudnak olvasni.

Aki az alapvető ismereteknél többre vágyott, az 12 éves kora után a grammatikai iskolában tanulta a görög és latin irodalmat és helyesírást. A politikai pályára készülők neves szónokok irányítása alatt folytatták a tanulmányaikat. Sokan görög földre, például Athénba, Rodoszra, Ephesosba utaztak, hogy elmélyüljenek a szónoklattanban.

A nők az elemi ismeretek elsajátítása után a háztartás vezetését lesték el anyjuktól. Az előkelő lányok persze emellett megtanultak görögül, költeményeket olvastak, és énekelni, zenélni, táncolni is tudtak.

Kolostori tanítók pálcával a kézben

A középkori gyermekeket – megint elsősorban a fiúkról beszélünk – hétévesen általában elküldték otthonról. A szegényebbek szolgálni vagy inasnak szegődtek, a gazdagabbakat pedig a kolostori iskolákba vagy egy másik házhoz küldték tanulni. A kor szigora és vallásos szemlélete az oktatást is áthatotta: a testi fenyítés mindennapos, sőt szinte előírás volt. A kolostorokban nemcsak az egyházi pályára készülő ifjak tanultak, hanem a nemesi és polgári családok fiai is. A tanulócsoportokat nem életkor, hanem tudás szerint állították össze, tervszerűen foglalkoztak a pontosan meghatározott tananyaggal.

A legkorábbi egyetemet egy muszlim nő alapította

A világ első felsőoktatási intézményét az arab világban, a mai Marokkóhoz tartozó Fezben alapította egy Fatima al-Fihri nevű nő, aki az apjától nővérével együtt örökölt vagyont fordította erre a célra. Az Al-Qarawiyyin (nyugatias átírással: Al-Karauin) egyetem, amely egy nagy mecsetből vált az iszlám tudományok oktatásának centrumává, és amely először adott ki hivatalos diplomákat, ma is működik. Mellette található a világ egyik legrégebbi könyvtára, amelynek 2017-es építészeti felújítása szintén egy nő, Aziza Chaouni építész nevéhez fűződik.

Féktelen diákság

Az első európai egyetemek, a bolognai, a párizsi, az oxfordi vagy a salamancai a szabadság szigetei voltak, mivel a középkori uralkodók sokszor kiváltságokkal ruházták fel őket. A nyelvi és matematikai képzés mellett orvosi, jogi és teológiai karok is működtek, a hallgatók életkora a 14 évestől akár a harmincas korosztályig is terjedt. Az oktatás latinul folyt: e diákok kezdték rendszeresen olvasni az ókori szerzők műveit, ezzel megvetve a renenszánsz kor alapját. Az első előadások hajnali 5-6 órakor kezdődtek, ami komoly kihívást jelentett azoknak a diákoknak, akik esténként sokáig mulatoztak a csapszékekben, sőt akár verekedésekbe is bonyolódtak. Sokszor a szülői apanázs egy része is a kocsmárosok zsebébe vándorolt. Kaptak is a kor erkölcscsőszeitől hideget-meleget a kicsapongásaikért, amelyekről költemények, bordalok tanúskodnak. Janus Pannonius, a későbbi költő és pécsi püspök például ferrarai és padovai diákévei alatt pajzán latin epigrammákkal szórakoztatta társait.

Az első oktatási törvény

A felvilágosodás tanaiból sokat átvevő Mária Terézia császárnő adta ki 1777-ben az első olyan tanügyi rendeletet Magyarországon, amely az addig egyházi területnek tartott oktatásügyet az állam irányítása alá vonta. Az uralkodó szerint az iskolának a közjót kellett szolgálnia, így ő jogot formálhatott annak eldöntésére, mit és hogyan tanuljanak a gyerekek a népiskolától az egyetemig. Rendelete még órarendet is tartalmazott az összes iskolatípus számára. A tankötelezettség kérdésével is foglalkozott, ám mivel ekkor a gyerekek általában a szüleiknek segédkeztek a mezei vagy az iparosmunkákban, az idénymunkák szezonjában ezt nem tartotta életszerűnek. Azt, hogy a 6 és 12 éves kor közötti gyermekek kötelesek a népiskolát látogatni, csak később, az 1868-as Eötvös József-féle népoktatási törvény mondta ki.

A királyfi helyett a szolgát verték?

Sok történelmi filmben, regényben találkozunk azzal a jelenettel, amikor a királyfi és más főúri gyerekek oktatója az előkelő diák közrendű tanulótársát bünteti meg a nemes ifjú helyett a kihágásokért. Arra azonban nincs bizonyíték, hogy ez valóban így történt volna. Ugyanakkor vannak olyan történészek, akik szerint királyi csemeték esetében, akiket nem lehetett csak úgy megérinteni, pláne megütni, előfordulhatott.

Fotó: gettyimages