A négy hónapos Máté barátságos mosollyal fogad bennünket édesanyja ölelő karjaiban. Móricz-Hasznos Szabina büszkén újságolja, hogy a kisfia ma kacagott először, és ez a kedves hír máris megalapozza a jó hangulatot. Pedig a beszélgetést egy cseppet sem könnyű témával kezdjük.
„Két hónapos koromban derült ki, hogy genetikai eredetű policisztás vesebetegségem és májfibrózisom van – kezdi történetét Szabina. – Ekkor kerültem a Semmelweis Egyetem I. számú Gyermekgyógyászati Klinikájára, és 16,5 éves koromig állandó kezelés alatt álltam. A gyógyszerekkel és a rendszeres kontrollvizsgálatokkal kordában tudtuk tartani a betegségemet. Vékony, törékeny kislány voltam, és testnevelésből felmentettek, de ezenkívül nagyjából teljes életet élhettem.
Az általános iskolában gyógytornára, úszásra jártam, később a gimnáziumban a fokozatosan romló állapotom miatt már a tornaterem közelébe sem engedtek. Még 17 éves sem voltam, amikor a vese- és májfunkciós értékeim elkezdtek romlani, és egyértelművé vált: csak a kombinált szervátültetés mentheti meg az életemet. Egyszerre kerültem fel a vese- és a májtranszplantációs várólistára. A várakozási idő alatt a véreredmények tovább rosszabbodtak, így elkerülhetetlenné vált a művesekezelés, ami nálam a hasi dialízist jelentette.
Attól kezdve fél éven keresztül napközben iskolába jártam, esténként otthon dializáltam.”
A fordulópont, vagyis a piros betűs dátum 2008. június 18-án jött el Szabina életében, amikor sor került a máj- és veseátültetésre.
„Mivel egy donortól kaptam mindkét szervet, így csak egy beavatkozásra volt szükség – meséli. – A 12 órás műtétet követően hosszú lábadozás következett. A kórházból három hét után mehettem haza, aztán három hónapig nem mozdulhattam ki otthonról, így a gimiben halasztanom kellett egy évet. A műtét után egy év elteltével éreztem azt, hogy teljesen rendbe jöttem.”
Háromszor állt a dobogóra
Szabina elmondása szerint gyerekként számára az volt a természetes, hogy együtt élt a betegséggel, így a sikeres transzplantáció után újjászületett.
„Kinyílt számomra a világ. Attól kezdve tényleg teljes életet éltem, aminek a sport is a szerves részévé vált. Csatlakoztam a Trappancs Egyesülethez, és újra elkezdtem úszni – orvosi javaslatra. Később a tollaslabdára váltottam, végül pedig rátaláltam a bowlingra, és az lett az én igazi sportágam. 2010-ben bekerültem a Magyar Szervátültetettek válogatottjába, és az évek során számos versenyen részt vettem. A bowlingban voltam a legeredményesebb: 2019-ben a Szervátültetettek Világjátékán háromszor is a dobogóra állhattam.”
Szabina közben leérettségizett, majd fogtechnikusi- és fogászati asszisztens végzettséget szerzett. Több mint 10 éve dolgozik az első munkahelyén, Szolnokon, egy magánrendelőben, ahol nagyon jól érzi magát. A férjét is a fogászaton ismerte meg 4 évvel ezelőtt. Erikkel tavaly júniusban házasodtak össze.
Élete felét más májával és veséjével élte Szabina: „A szervátültetésnek köszönhetem, hogy édesanya lettem”
Ez is érdekelhet: Szerelemből étterem: zöld birodalmat hozott létre a Szentendrei-szigeten Gábor és Pati
Jól viselte a várandósságot
Szabina már anno, a műtét után rákérdezett az orvosánál, hogy a későbbiekben vállalkozhat-e majd az anyaságra.
„Megkönnyebbültem, amikor a doktornő igennel válaszolt. Erikkel mindketten szerettünk volna gyereket, így, miután az orvostól „zöld utat kaptunk” a családalapításra, a sorsra bíztuk, mikor válunk szülővé.
Amikor az esküvőnk után megtudtam, hogy babát várok, elmondhatatlanul boldog voltam.
A várandósságom során természetesen az orvosok sokkal szigorúbban figyelték az állapotomat, mint egy átlagos kismamáét. A támogatásukkal végig biztonságban éreztem magam. A terhesség alatt vérszegénységgel küzdöttem, de egyébként problémamentesen zajlottak azok a hónapok. Teljesen jól viseltem, mi több, az utolsó pillanatig dolgoztam. Mivel a vége felé az értékeim romlani kezdtek, és az orvosok nem akartak kockáztatni, így a tervezettnél 3 héttel korábbra hozták a császármetszés időpontját. A kisfiunk, Máté Erik a 37. héten, február 6-án jött a világra. A férjem is velem lehetett a szülésnél, és ő tölthette az első órát a picivel.”
Erik is bekapcsolódik a beszélgetésbe:
„Nehezen tudom szavakba önteni, mit éreztem azokban a pillanatokban újdonsült apukaként. Máté születése meghatározó, felejthetetlen élmény volt számomra.”
Másoknak is erőt ad
Az édesanya azt is elmeséli, hogy pont a születésnapján jöttek haza a kórházból, és aztán hamar belerázódtak a kisgyermekes mindennapokba.
„Mátéval könnyű dolgunk volt, mert nagyon jó baba. Szépen fejlődik, jó étvágya van. Éjszaka csak egyszer kel fel, és már a saját kiságyában alszik. Mind a ketten remekül vagyunk, egészségesek, ennél többet nem is kívánhatnék.”
„Nekem a reggelek a kedvenceim – jegyzi meg mosolyogva Erik. – Amikor Máté felébred a kiságyában, aztán odatesszük magunk mellé az ágyra. Ahogy a hátán fekszik és nyújtózkodik, aztán ahogy ránk néz, és rögtön elmosolyodik, az fantasztikus élmény.”
„Az, hogy Máté megszületett, méghozzá spontán fogant terhességből, számunkra tényleg maga a csoda – mondja Szabina. – Nemrég egy anyuka üzenetet küldött nekem a közösségi oldalon: azt írta, hogy az ötéves kislányának májfibrózisa van, és nyilván számára is a transzplantáció jelenti majd a gyógyulást. Az újságban olvasott rólunk, és a történetem neki mint szülőnek is erőt adott, és reményt arra, hogy a kislánya is teljes életet élhet majd. Igazán jó érzéssel olvastam a sorait.”
Ez is érdekelhet:
Sorstársak közt
Móricz-Hasznos Szabina annak idején a műtét után került kapcsolatba a Transzplantációs Alapítvánnyal, majd az évek során a szervezet több rendezvényén és nyári táborában is részt vett.
„Emellett a Trappancs Egyesületben is sok fiatal sorstársra leltem, és jó volt egy olyan közösséghez tartozni, ahol megértik és tudják, hogy min mentem keresztül – magyarázza. – Ők lettek a második családom. Most egy kicsit a háttérbe szorultak, mert jelenleg az anyaság van a középpontban, de van egy nagyon összetartó baráti csapatunk, lányok és fiúk, akikkel a mai napig összejárunk. Minden évben együtt nyaralunk Csongrádban. Ez idén sem marad el, azzal a különbséggel, hogy most már családostul megyünk.”
Szöveg: Szűcs Anikó
Fotó: Trenka Attila, archív
