Leülünk egy padra a Városligetben, és rögtön azzal kezdem, milyen felfoghatatlan siker, amit elért, hiszen fél kézen is bőven meg lehet számolni azokat a magyar regényszerzőket, akiket Kínától Brazíliáig olvasnak. Dragomán György azonban csak szerényen mosolyog, és azt mondja, fogalma sincs, mi A fehér király titka. Ő ugyanis amint egy történet aljára odaírja, hogy vége, az elválik tőle, és elkezd önálló életet élni. Attól kezdve az olvasóké, a szerző pedig már új könyvön töpreng, és arra törekszik, hogy műfordítói munkája és családja mellett, ha lehet, mindennap írjon, nehogy berozsdásodjanak az ujjai. „Gyerekként valószínűleg diszlexiás voltam, bár annak idején Erdélyben ilyesmivel még nem foglalkoztak – mesél a kezdetekről Dragomán György. – Magyar iskolába jártam, de heti öt óra románul volt, és két nyelven egyszerre tanulni írni és olvasni nagyon nehéznek tűnt, nekem ez csak harmadikos koromra sikerült, attól kezdve viszont faltam a könyveket, mert azonnal szóképolvasó lettem! A helyesírásom pocsék volt, rengeteget kínlódtam, és mai napig nehéz önmagamat javítani, mert nem veszem észre a hibáimat. Sebaj, erre vannak a remek szerkesztők és korrektorok, én megtanultam ezzel együtt élni. Ma is élénken él bennem, amikor az osztályfőnököm megkérdezte: ilyen helyesírással hogy akarsz író lenni? Ám nem tudott elbizonytalanítani, mert én már akkor is úgy gondoltam, a történetszövés nem a helyesírásról szól.”
Folytatás a Meglepetés magazinban!
