Liverpool szomorú, szürke és szegény város volt a háború utáni években, egy lényeges specialitással: a kikötőjébe hanglemezeket hoztak az élelmes tengerészek Amerikából. „Mi olyan bluest hallgathattunk Liverpoolban, amilyet Európában senki” – állította később John Lennon. Az akkori fiatalokra erősen hatott ez a zene, egyre-másra alakultak a különböző zenekarok. Új hangot, új ritmusokat kerestek. Kedvenc hangszerük a gitár meg a dob lett, és semmi mást nem akartak, mint keresni egy kis pénzt, és minél jobban hasonlítani bálványukra, Elvis Presley-re. De a Beatles esetében ez is másként alakult.
Mimi néni tévedett
John Lennon a környék huligánja volt, nagynénje nevelte, a többiek átlagos polgári családban nőttek fel. Mindig is bennük volt a lázadás csírája, talán ezért is nyúzták annyit a gitárjukat, és alig várták, hogy lehetőséget kapjanak egy-egy fellépésre. John Lennon, Paul McCartney és George Harrison hamar megtalálta egymást, amerikai lemezek számait játszották, de hamarosan saját dalokat is kezdtek írni. Minden percüket a zene kötötte le. Mimi néni, John nagynénje meg is jegyezte: „Szórakozásnak jó ez a gitár, John, de ebből nem fogsz soha megélni.” Hát, ez a jóslat nem jött be!
A tagadhatatlan tehetség mellett a Beatles kezdeti pályáját rengeteg szerencsés véletlen kísérte. Ilyen volt például az, hogy egy másik, jobban prosperáló kikötőváros, Hamburg mulatónegyede szerződtette őket, nem éppen fejedelmi feltételekkel: órákon át kellett játszaniuk, fenntartva a közönség érdeklődését, ráadásul egy pornómozi vászna mögött kaptak szállást. Utólag mégis úgy ítélték meg, hogy az ottani, kemény években tudtak kiemelkedni az átlagos zenekarok közül. „Hamburgban voltak a mi inaséveink, ott tanultuk meg, hogyan kell közönség előtt játszani” – mesélte később George.
Épp 60 éve kezdődött
Korábban is voltak sikeres előadók, slágerlistákon szereplő közönségkedvencek. Ekkoriban indult hódító útjára a tviszt nevű tánc is. A Beatles azonban egy üstökös sebességével hódította meg a zeneipart és söpörte le maga előtt a pályát. Felemelkedésük legendás pillanatait is jegyzik a krónikák. Például, amikor 1961 októberében egy fiatalember egy ismeretlen együttes hamburgi lemezét kereste a jómódú lemezboltos, Brian Epstein üzletében. Ez volt a My Bonnie című felvétel, és ez indította el azt a folyamatot, melynek végén a komoly, öltönyös üzletember a bőrszerkós fiúk elé tette a szerződést, hogy menedzselni fogja őket. „Akkoriban nagyon imponált nekünk, ha valaki öltönyben járt és autóval közlekedett – mesélte Paul. – Mi is imponáltunk Briannek a humorunkkal és a zenénkkel egyaránt.”
A komoly Epstein igencsak jól ráérzett arra, hogy ez az együttes különleges. Négy srác, könnyen megjegyezhető nevekkel, más és más egyéniséggel, de mindannyian „helyes fiúk”: John vad és kötekedő, Paul jól nevelt úri fiú lírai dalokkal, George romantikus, csupa mosoly, a gyámoltalannak látszó Ringo pedig minden lányban anyai érzéseket ébreszt. (Ő ugyan egy hajszállal később csatlakozott, de nagyon passzolt a többiek közé.)
Éppen hatvan évvel ezelőtt, 1962 októberében végre megjelent a Love me do című saját daluk, amely azonnal a 17. lett az angol slágerlistán. A Beatles már ennyitől is boldog volt, de a történet folytatódott, és 1963 októberében már a londoni Palladium vasárnap esti műsorában léptek fel, melynek tévéközvetítését 15 millió néző figyelte. Ezzel indult el hivatalosan a Beatlemánia.
Lázadók voltak
„Egyikünk sem érti pontosan, mi történt velünk – fogalmazta meg Ringo. – Úgy csapott át a fejünk felett, mint dagálykor egy hatalmas hullámverés.” Paul szerint is „akkor lettünk igazán híresek, amikor a Palladiumban felléphettünk. John persze ekkor sem volt jól fésült: „Be voltam tojva, de meg akartam mutatni, hogy lázadók vagyunk.”
Mindig nagyon vigyáztak arra, hogy ne illeszkedjenek be a konformista életstílusba, és ezzel sok fiatalnak tanították meg, hogy legyenek mások, mint a szüleik, akkor is, ha nem keresnek milliókat. George vallott erről a legőszintébben: „Az előttünk járó generáció egész életében azon munkálkodott, hogy elérjen bizonyos rangot az életben, felöltsön az állásának megfelelő ruhákat, és beássa magát a megfelelő rókalyukakba. Nekünk nagy szerencsénk volt, hogy 25 éves korunkra rájöttünk, mi azt a rókalyukat foglaljuk el, amelyiket csak akarjuk.”
Filmek sokaságán láthattuk a sikoltozó rajongókat, de a Beatles zenéje nemcsak az akkori fiatalokat, hanem a későbbi generációkat is meghódította. Dalaik ma is reményt, fiatalságot, a szabadság érzését sugározzák. Csak egy évtizedig tartott a közös pályájuk, belefáradtak a nem szűnő felhajtásba. „Mi teljesen normálisak voltunk, csak a világ bolondult meg körülöttünk” – szögezte le George. Utolsó koncertjüket a londoni irodaházuk tetején adták 1969. január 30-án. Ma már csak ketten élnek – Paul McCartney és Ringo Starr – a legendás gombafejűek közül.
Kiemelt kép: GettyImages
