Közeleg a karácsony, és hiszem, hogy minden megajándékozott szívét megmelengeti egy-egy kézzel készített kis tárgy. Engem mindig boldoggá tett, amikor a lányaim saját kezűleg készített ajándékkal leptek meg. Ahogy nőttek, egyre szebbek, mívesebbek lettek az üveg gyertyatartók, a festett dobozok, a kigyöngyözött képkeretek.
Nemrég egy kedves ismerősömtől saját készítésű ajándékot kaptam. Először meglepődtem: „Ezt te csináltad?” – és kicsit irigykedve vettem a kezembe az alkotást. Rögtön felidéződött bennem, hogy amikor kicsik voltak a gyerekek, mennyi apróságot készítettünk együtt. Aztán idővel szép lassan elmaradt ez az ünnepek előtti foglalatosság. Pedig nemcsak ők élvezték a vagdosást, ragasztást, festegetést, hanem én is. Mostanában annyira hiányoznak nekem ezek az „együtt festegetünk” esték, hogy már évek óta készülődöm, ha nem velük, akkor majd magam csinálom. Tavaly már megvettem a hozzávalókat, aztán a szokásos ünnep előtti pörgés miatt megint elmaradt. De most megígérem, kedves Olvasó, hogy idén – még nem késtem el – nekilátok. Most már nem fogok időhiányra hivatkozni, mert éppen e versenyfutás közben kellene időt szakítanunk erre, hiszen a kézzel végzett kreatív tevékenység kiegyensúlyozottabbá tesz. A ritkán használt jobb agyféltekét bevonjuk általa a hétköznapjainkba, ami szintén hozzájárul a belső békénkhez. Az alkotás segítségével ragyogóan oldhatjuk az esetleges feszültségeket, jóleső örömöt élhetünk át a teremtés kézzelfogható eredménye felett. Mindenképpen kiegyensúlyozó folyamatról is szó van, miközben az önismeretünk is elmélyül (mi mindenre vagyok képes), és az önbizalmunk erősödik (jól is csinálom).
Most a karácsony előtti készülődés kapcsán írtam erről, de nem kell ragaszkodnunk az ünnepekhez. Egy barátnőm nemrég a kiégés oldására fogott bele a festegetésbe, másik ismerősöm a járvány ideje alatt kezdett nemcsak finom, hanem gyönyörű kenyereket sütni. Számomra mindebben talán az a legfontosabb, hogy közben visszatalálunk a rég elveszett gyermeki önfeledtségünkhöz.
Szeretettel: Judit
