Kortársai a humor művészének nevezték, kritikusai Charlie Chaplinhez hasonlították. Nagyságát nem palástolta szerénységgel, de sosem dőlt hátra. A színpadot előbb megismerte, mint hogy megtanulta leírni a nevét. Híres színészdinasztia tagjaként már 1906-ban, hároméves korában édesapja mellett állt a közönség előtt. Amikor egy szakmabeli megjegyezte, hogy a kisfiú gyönyörűen megtanulta a mesterséget, az apa csak ennyit felelt: ezt csak örökölni lehet! Latabár Kálmánnak pedig volt miből meríteni. Míg dédapja színiigazgatóként, nagyapja és édesapja színészként törte az utat, addig a legfiatalabb Latabár komikusként vonult be a köztudatba. Árpád öccsével az oldalán már huszonévesen Európa egyik legtehetségesebb előadójaként szerződött a legnagyobb nemzetközi társulatokhoz. A robbanásszerű hírnév ellenére mégis úgy döntött, Magyarországon folytatja a pályáját – az itthoni közönség nagy örömére. Ünnepelték a fővárosban és vidéken, de ő sosem elégedett meg aktuális sikereivel. Lépésről lépésre haladt egyre feljebb és feljebb.
A közönségből választott feleséget
Állandó kelléke nem volt, ismertetőjegye a tánc lett. Ezzel nyerte el a közönség szeretetét és kollégái tiszteletét. Még a kor díváját, Honthy Hannát is meglepte a tehetsége. A színésznő első közös munkájuk után így nyilatkozott: „Latabár úgy repkedett körülöttem, mint egy nagykörútra kiszabadult kanári.”
De hiába az ünnepelt színésznők figyelme, a Latabár körül gyűrűző hölgykoszorú, a komikuskirály szeme egy egyszerű lányon akadt meg. Már betöltötte a harmincötöt, amikor énekesnő menyasszonyával tervezte a jövőt, mégis egy váratlan pillanatban észrevette Walter Katalint a közönség soraiban. A színpadról lelépve azonnal vacsorára hívta a tizenhét éves lányt és családját. Az átbeszélgetett éjszaka után elbúcsúzott a hölgytől, de még a hazaindulás pillanatában meggondolta magát, visszafordult, igazított egyet nyakkendőjén, és megkérte a kezét. Két gyerekük született: Árpád és Katalin. Mindketten az előadói pályát választották, ezzel a Latabár família ötgenerációs színészcsalád lett.
Visszautasított egy elegáns villát
Családja mindenben támogatta, lábujjhegyen jártak, ha dolgozott. Tudták, a librettókhoz és szövegkönyvekhez nem érhetnek hozzá, nem zavarhatják a művészt, aki ha jó kedvében gyakorolt, mindig „bemutatót” tartott a bejárónőnek, Mariska néninek. A színész abból tudta, hogy átjön a humor az előadásában, hogy a munkába belefáradt Mariska néni nevetett. Latabár lázasan dolgozott minden szerepen. Bár a közönség azt hitte, hogy rögtönöz, valójában minden szót és táncmozdulatot addig gyakorolt, ameddig tökéletes nem lett. A híres Latyi Matyi előadásáról annak idején csokoládét, játékot és versenylovat is elneveztek. Irigye mégsem akadt. Tapasztalt pályatársai tisztelték, munkaadói a nehéz időkben is kiálltak mellette. Színházigazgatója megírta Rákosi Mátyásnak, hogy a rendszer ne keressen ellenséget Latabárban. A direktor tudta, ha elveszíti az ünnepelt színészt, azzal a nézőknek is búcsút inthet. Latabár a háborús időszak ellenére is vagyonokat keresett, de amikor felajánlottak neki egy villát, visszautasította.
Szembeszállt egy katonával
Ötvenéves korára egyre nagyobb gondot jelentett számára a cukorbetegsége, többször rosszul lett a színpadon, viszont a játékot sosem hagyta abba. Latabár csillapíthatatlan volt. A hozzá közelállók is megjegyezték, jó ember volt, aki nemcsak a művészetet tisztelte, hanem az igazságot is.
A II. világháború alatt egyik ismerősénél volt, amikor megjelent a háznál egy katona, megkereste az ott bujtatott özvegyet, és rugdosni kezdte, de a színész közbeavatkozott, mire a fiatal tiszt megrémült, és a nő megmenekült. Latabárt tehetsége mellett embersége tette naggyá, hol bátor tetteivel, hol a humorral, amivel feledtette az emberek fájdalmát. Betegsége azonban megnehezítette mindennapjait, hatvanéves korában gyakran szorult kórházi kezelésre, élete utolsó napjait is a kórteremben töltötte. 1970 januárjában onnan szegődött az égi társulathoz…
Fotó: Mti, Fortepan/Szalay Zoltan, Fortepan, Archívum
