Szeretem az ünnepeket. Talán azért is, mert ritkák az életünkben ezek a pillanatok. Mindig jólesik valakit köszönteni, ünneplésére összegyűlni, végre időt szánva egymásra, szépen terített asztalhoz telepedni. És hogy még ajándékot is adunk vagy kapunk, ez gyerekkoromban volt igazán fontos. No, nem mintha most nem ugyanúgy örülnék egy-egy meglepetésnek, jól kigondolt ajándéknak.
Sok-sok év eltelt a gyerekkori karácsonyok óta, de most írás közben is látom a szobánk sarkában felállított karácsonyfát. Amikor eljött a szenteste, mind felvettük a „szép ruhánkat”, a csengettyű hangja jelezte, megjött a Jézuska. Varázslatos pillanat volt, ahogy a gyertyák lobogó fénye visszatükröződött gyermeki tekintetünkben.
Elárulom, hogy a fán lógó szaloncukroknak nem sok esélyük volt a túlélésre. Néhány nap alatt nagy szaktudással kilopkodtuk a cukorkákat, majd mesterien visszaigazítottuk a csillogó papírokat. Így aztán szegény édesapám igencsak meglepődött, amikor beosont a szobánkba, hogy ő is megdézsmálja a fa ehető díszeit.
Az ünnepi asztalunkon mindenféle finomság ott volt, már ami abban az időben falun finomságnak volt tekinthető: disznótoros, töltött káposzta, sültek. Anyukám a mi hálószobánk ágyneműtartójának tetején gyűjtögette az elkészült süteményeket, tortát, zserbót, piskótatekercset. Mit mondjak, ezek is hamar megfogyatkoztak.
Azóta felnőtt lettem, nagyot változott a világ, de a karácsony ünnepe ma is a szívemnek legkedvesebb időszaka. Az advent napjai valóban lehetőséget adnak az ünnepre való felkészülésre. A környezetünket, az otthonunkat, a lelkünket is szépen felkészítjük az ünnep fogadására. Nagyon szeretem Szentendre karácsonyi arcát, a csodálatos hangulatot. Ilyenkor még gyakrabban lemegyünk a belvárosba, sétálunk, elkortyolgatunk egy pohárka forralt bort, megörülünk, ha összefutunk kedves barátokkal. A családi hagyományaink része lett az is, hogy szenteste, a vacsora után is leballagunk, és élvezzük a város csöndes, ünnepi ragyogását.
Írásom végén elárulom, kedves Olvasó, hogy én láttam egyszer a Jézuskát! Úgy ötéves lehettem, abban az évben Szolnokon, a nagyszüleimnél töltöttük a szentestét. Ma már tudom, Mamuka és Anyukám azért küldtek el sétálni édesapámmal és nagyapámmal, hogy ők nyugodtan díszítsék a fát.
A két férfiember közrefogott, megfogták az én apró kezemet, és így sétálgattunk. Éppen befordultunk a Pillangó utcába, amikor felpillantottam a sötét égboltra, és ott láttam elsuhanni a Jézuskát. Ma már jól tudom, az én gyermeki szívem varázsolta oda.
Szeretettel: Judit
