A színpadon kitárulkozó, a magánéletben szemérmes típus volt Pap Vera. 2012-ben volt szerencsém vele újságíróként találkozni, és jól emlékszem, milyen elegánsan húzta meg a határait: eddig jöhetsz, de nem tovább. Harmonikus és kiegyensúlyozott volt. Többek között arról is mesélt, hogy egy súlyosan rákbeteg asszonyt alakít az Augusztus Oklahomában című darabban, és hogy a szerepre való felkészülés alaposan megdolgozta a lelkét. A betegség őt magát kétszer támadta meg – az utóbbi végzetesnek bizonyult, 2015-ben veszítettük el.
Az állandóság biztonságot ad
Pap Vera sok éven át kétlaki életet élt. Esténként tehetség volt a Vígszínház színpadán, nappal azonban egy Veszprém megyei ügyvéd gondoskodó felesége. Elmondása szerint a helyiek nem is színésznőként, hanem a férje feleségeként tartották számon, amit ő nagyon élvezett.
„Ma már Szigligetre is szüksége van a lelkemnek, csakúgy, mint a férjemre – mesélte Pap Vera. – Szeretem, hogy két különböző életem van. Így lehetek háziasszony is, aki paradicsomot nevelget a vidéki hegyoldalban, és háztájit csereberél a szomszédokkal. Budapesten vibráló, gyors az élet, az emberek nagy része csak megy a saját gondja után. A vidéki embereket még mindig összekovácsolja a szegénység, az egymásnak való segíteni akarás.”
Pap Verának soha nem voltak allűrjei pedig már kezdő színésznőként beírta magát a legkiválóbbak közé. Az Angi Vera című film főszerepe után a nemzetközi szakma is felfigyelt rá, a legjobb színésznőnek járó díjat kapta meg egy amerikai filmfesztiválon. Az elismeréssel a honi művészi szakma akkoriban olyannyira nem törődött, hogy a színésznő csak az újságból értesült arról, hogy rangos díjat nyert. A várakozások ellenére nem hordozta tenyerén a filmvilág, viszont hamar otthonra lelt a Vígszínházban, amihez élete végéig, 35 éven át hűséges maradt. Nem született gyermeke, de mint mondta is, ez talán nem véletlen – számára a társulat jelentette a családot.
„Színészként az ember nap mint nap kiteszi a lelkét, idegrendszerét. Nem növelhet maga köré pajzsokat, mert akkor megszűnne az érzékenysége, viszont ezáltal sokkal sérülékenyebb. Ha a színész úgy él egy társulatban, mintha családban lenne, akkor bizonyos mértékig védve van, mert óvják egymást a családtagok. Ez az állandóság biztonságot ad, így kevésbé sérülünk” – vallotta.
Diszkóban sem járt soha
Nem csoda, hogy Pap Vera számára fontos volt a biztonság, hiszen alig egyéves volt, amikor édesanyja elhunyt. Két évvel idősebb nővérét és őt a nagymama nevelte. Édesanyjáról csak halvány emlékei maradtak. Édesapja szigorú, következetes ember volt, aki szerette volna, ha a lánya rendes szakmát választ, például vegyész lesz, hogy kitörhessen a kőbányai szegénységből. Vera azonban bohócként képzelte el a jövőjét. Félresikerült bűvésztrükkjei miatt volt, hogy az ügyeleten kötött ki, mert kampó fúródott a szájpadlásába, és a vállfával a szájában ment szólni a nagymamának, hogy nagy a baj. Ehhez képest megkönnyebbülés lehetett a családnak, amikor a törékeny Vera a színészet felé fordult.
„Édesapám szigorú, de nagyon büszke ember volt. Én pedig ennek megfelelően szorgalmas és jó tanuló. Hihetetlen megfelelési kényszer égett bennem, és főiskolásként annyira féltem a kirúgástól, hogy éjjel-nappal a színészettel foglalkoztam. Diszkóban sem voltam soha. A fiatalságom arra ment rá, hogy elsajátítsam azt a szakmai eszköztárat, amiért a mai napig szeret a közönség” – mesélte tíz évvel ezelőtt a Meglepetésnek Pap Vera.
Sándor mindvégig vigyázott rá
A színésznő mindig a mértékletesség híve volt. Vigyázott a lelkére és az egészségére is. A róla készült dokumentumfilmben így vallott az életről: „Olyan, mint egy ragadozó, aki egész egyszerűen végigzavarja, végigűzi az embert az éveken. Meg kell próbálni útitárssá szelídíteni, hogy meg tudjuk tanulni, hogyan örüljünk a pillanatoknak.”
Ezt a ragadozót Pap Verának mégsem sikerült eléggé megszelídítenie ahhoz, hogy színpadi alakításait ma is élvezhessük. Az egészsége nem sokkal a vele készült utolsó interjúnkat követően megromlott. Egy percig sem titkolta, hogy rákkal küzd, gyógyulásáért az egész ország egy emberként szorított. Úgy tűnt, a sok jókívánság célba is talált, mert Vera jobban lett, és nagy örömére visszatérhetett a színpadra. Az áldásos időszak azonban nem tartott sokáig. A rettegett kór kiújult. Az orvosok csupán tíz százalék esélyt adtak a túlélésre, a férjével azonban bíztak a felépülésben. Az utolsó időszak lelkileg is nehéz volt, de sok időt töltöttek együtt. Sándor akkor is Vera mellett volt, amikor a színésznő végleg lehunyta a szemét. Fogta a kezét, míg örökre el nem aludt.
