Miközben e sorokat írom, éppen egy finom gyömbér-narancs teával kényeztetem magam. A tea és az én közös történetem igen messzire nyúlik vissza, bő fél évszázada kezdődött. Nagyon sokat tudnék mesélni az ital előnyeiről, de hadd kezdjem a gyerekkori emlékekkel. Akkoriban teát leginkább akkor ittunk, amikor megbetegedtünk. Jól emlékszem, volt egy kis alumínium teáskannánk, abban forraltuk fel a vizet, és szórtuk bele a teafüvet. Hogy miért gondoltuk, hogy a tea fű? Ki tudja. Micsoda barbárság volt, hogy még legalább öt percig zubogva forraltuk! Citrommal ittuk…, dehogy citrommal! Hiszen akkoriban ritka kincs volt, leginkább citrompótlóval ízesítettük, meg cukorral, hogy jó édes legyen. Gondolom, most az Olvasók közül sokakban idéződik fel a „menzás” vagy „napközis tea”, sok citrompótló, sok cukor. Olykor még ma is szoktak ilyen előre elkészített teával kínálni. Udvariasan kézbe veszem, és legalább olyan udvariasan észrevétlenül meg is szabadulok tőle. Gyerekkorom teázási szokásai kapcsán még megemlítem, hogy a felnőttek olykor nyakon öntötték borral, rummal, néha még pálinkával is.
Az első zamatos teák emlékei a diákkoromhoz kötődnek. Szovjetunióban láttam először élőben szamovárt, és ott értettem meg, hogyan is kell használni. Maga a szamovár a víz forralására szolgál. Külön kis porcelánkancsóban készítik el a „zavarkát”, kevés forró vízzel leforrázzák a tealeveleket, így készül el az esszencia, tulajdonképpen egy nagyon erős tea. Ebből öntenek egy keveset – de ha valaki erősen szereti, többet – a csészébe, ráengedik a forró vizet, és szépen így szürcsölgetik el. Gyakran láttam, hogy cukor helyett finom, piros bogyós gyümölcsökből főzött, híg lekvárt öntenek bele. Nagyon finom!
Még a hetvenes években sem igen volt teaválaszték, a cukrászdákban, éttermekben – emlékeim szerint – nem is volt kapható. Én viszont szerettem volna elkortyolni a magam teáját – bárhol jártam is az országban. Ezért igen hamar beszereztem egy kis vízforralót. Sok öltözőbeli társ emlékezhet erre, Endreinek mindig a keze ügyében volt a vízforraló, a csésze és a gőzölgő tea.
Így maradt ez mind a mai napig, vízforraló nélkül egy tapodtat sem, külföldre is viszem magammal: sosem lehet tudni alapon.
Szeretettel: Judit
