Nagy, morgós, aranyszívű mackó – így jellemezték kollégái Kránitz Lajost, aki valaha a legendás Pannónia Szinkronstúdió egyik legfoglalkoztatottabb színésze volt, rengeteget játszott színházban, emellett példás családi életet élt. Kínosan ügyelt arra, hogy egyensúlyt teremtsen a szakma és a magánélet között. Egyetlen szenvedélye volt: a dohányzás.
A hentes morcosan szolgálta ki
Kránitz Lajosnak két fia született: Lajos és Bence. Az elsőszülött hangmérnök és szinkronrendező lett, mint mondja, nem véletlen, hiszen gyerekkorában rengeteg időt töltött édesapjával a stúdióban.
„Fantasztikus volt mellette felnőni – meséli ifjabb Kránitz Lajos. – Mi, a családja voltunk az élete értelme. Ugyan hétköznap rengeteget dolgozott, hétvégén szinte mindig kirándulni mentünk. Széthajtogatta a régi, nagy térképet, kinézte az úticélt, és nekiindultunk. Erdők, hegyek, völgyek, patakok, várak… Mindent megmutatott nekünk. Szenvedélyes horgász volt, és én gyakran vele tartottam. Emlékszem, hajnalban indultunk a folyópartra, ha meg nem oda, akkor a Széchenyi fürdőbe, mert imádott úszni is. Már nyitás előtt ott toporogtunk a bejáratnál, egyórás tempózás után pedig hatalmas rántott húsos szendvicset ettünk a büfében.”
Kránitz Lajossal a családnak egy egyszerű piaci bevásárlás is emlékezetes volt, különösen azután, hogy játszani kezdték a Dallast a tévében. „Bármerre mentünk, Apu hangját felismerték – meséli a színész fia. – Volt, aki személyesen rá haragudott, például a nagycsarnokban a hentes mindig morcosan szolgálta ki, ha Jockey előző pénteken gonoszkodott a tévében. Mások pedig gratuláltak neki, és próbálták faggatni a következő epizódok tartalmáról. Apu imádta a karaktert, és nagyon büszke volt arra, amikor Larry Hagman Magyarországon járt, találkozni akart vele. Ő és anyukám együtt ebédeltek a világsztárral az Amerikai Nagykövetségen, ahol Jockey megformálója megveregette a vállát, és azt mondta neki: hallottam a magyar szinkront, és meg kell mondanom, a te hangod sokkal jobban illik a karakteremhez, mint a sajátom. Bár nekem is ilyen lehetne!”
Irigylésre méltó házasságuk volt
A színészt gyakran kérdezték, mi a legendás orgánumának titka. Ő erről egy korabeli tévéműsorban így vallott:
„Amikor fiatal kollégák mondják, de szeretném, ha nekem is ilyen recsegő, mély hangom lenne, azt szoktam nekik tanácsolni: igyál többet, cigarettázz többet, ne aludjál, dolgozzál reggeltől estig, és ilyen hangod lesz.”
Hajdani barátja és kollégája, Balog Mihály szinkronrendező a mai napig jól emlékszik a közös munkára és a hajnalig tartó beszélgetéseikre. „Minden születésnapot és névnapot a Pannónia közelében lévő vendéglátó egységben ültünk meg elegendő mennyiségű alkohol mellett – mondja nevetve. – Általában vele jött a tündéri felesége, Csősz Katalin, és nem azért, hogy ellenőrizze, hanem mert ő is jól érezte magát köztünk. Irigylésre méltóan jó volt a házasságuk, de ez nem is csoda, mert Lajos mindenben a maximumra törekedett. Persze a munkában sem volt ez másként. Nem egyszer megesett, hogy én már bőven elégedett voltam a felvétellel, de ő kérte, ismételjük meg, mert szerinte jobban is el tudná mondani. A színházi élete talán nem úgy alakult, ahogyan ő elképzelte, de a szinkron bőven kárpótolta mindenért. Egy időben, a Tamás bátya kunyhója sikere után állandóan őt hívták, hogy kölcsönözze a hangját afroamerikai srácoknak. Amikor Hazai Györgytől megkapta az olajmágnás Jockey-t, nagyon meglepődött. Nem sokkal később már valósággal lubickolt a szerepben, és ezt barátként is nagyon jó volt látni. Mindent összevetve Lajoska a felszínen, azok számára, akik nem ismerték, örökösen morgó, mindennel elégedetlen medvének tűnhetett, de mi, akik közel álltunk hozzá, tudtuk, hogy ez csak álca, és a karcos felszín alatt aranyszíve van. Nagyon jó barát volt, mindig lehetett rá számítani.”
A fia még ma is vele álmodik
A színész 62 évesen, pályája csúcsán egyik pillanatról a másikra hagyta itt az életet. Reggel jókedvűen bement a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon, de egy váratlan szívinfarktus végzetesnek bizonyult. Fia, Lajos azt meséli, az egész családot rettenetesen megrázta a tragédia. „Volt egy életerős, jókedvű, tervekkel teli édesapám, akivel vasárnap délután még a kertben beszélgettem, másnap, augusztus elsején délelőtt pedig hívott az öcsém, hogy Apu nincs többé – meséli Lajos. – Erre egyszerűen nem lehetett felkészülni, egy világ omlott össze bennünk, borzasztó nehéz időszak következett. Sok-sok év eltelt azóta, de mélyen, legbelül ma sem tudom elfogadni, hogy ő már nem él. Ezt mutatja az is, hogy gyakran álmodom vele. Olyankor tanácsokat ad nekem, hozzászól az aktuális ügyeimhez, vagy kirándulunk, ülünk a pecaparton, mint a régi szép időkben. Ezek az álmok olyan életszerűek, hogy néha megkérdezem bennük őt: Apu, te hogy lehetsz itt? Hiszen már régen nem élsz! Persze tudom, hogy lehet. Úgy, hogy a lelkemben ma is él.”
Lajos féltve őrzi édesapja szeretett tárgyait, a több száz könyvét a krimitől a szépirodalomig, no és a legszemélyesebb ereklyét: a pipáját. Hozzátartozott, úgy, mint Jockey-hoz a viszkispohár. „Mindig mondtuk neki, hogy utáljuk ezt a füstöt, le kellene szoknia. Sosem tudott. A színészek élete stresszes, kellett valami, ami kikapcsolja. Viszont előszeretettel hangoztatta: az én büdös füstömnek köszönhetitek, hogy ti nem dohányoztok” – emlékszik Lajos nevetve az édesapjára.
Fotó: Burghardt Ferenc, Szabó Adél, Gettyimages
