Vannak pillanatok, amiket nem felejtünk el. Ma is pontosan tudom, hol voltam és mit csináltam akkor, amikor New Yorkban ledőltek az ikertornyok, vagy amikor meghallottam, hogy a WHO Covid-járványt hirdetett. 2008. október 3‑án éppen a frissen elmosogatott edényeket törölgettem a konyhában, amikor kolléganőm felhívott, és azt kérdezte: „Kitti, te nem ma voltál Albert Györgyinél? Képzeld el, úgy egy órája a taxiban meghalt.”
Nem értékelték az őszinteségét
De igen. Györgyi volt az aznapi munkám. Késő délelőtt találkoztunk törzshelyén, a Café Gustóban, és nagyon hosszan beszélgettünk. Akkor éppen negyedszer kezdte újra az életét.
„Most egy nagy káosz közepén élek a macskámmal. Nemrég költöztem Buda egyik forgalmas utcácskájába. Dobozok mindenütt, de azért itt-ott kallódnak már jegyzetek. Egyelőre interjúalanyokat gyűjtök a környezetemből, akik elmondják, az ő életükben mit jelentett az a törés, amit úgy hívnak, válás.”
Györgyi akkoriban már háromszorosan elvált nő volt, rengeteg traumával a háta mögött. Mindent megtett, hogy a depresszióját legyőzze. Nem egyszer kórházban is kezelték, a betegség azonban újra és újra maga alá gyűrte. Emlékszem, ahogy mondta, mennyire fáj neki, hogy az emberek bolondnak nézik, pedig ő nem tesz mást, csak felvállalja önmagát, minden esendőségével együtt.
„Itthon az emberek nem értékelik az őszinteséget – fogalmazott.
– Ha Nyugaton egy ismert ember felvállalja a drogproblémáit, azért szurkol a világ, hogy sikerüljön leszoknia, és milyen rendes tőle, hogy publikussá tette a gondját, hiszen így abból mások is okulhatnak. Én sem a magamutogatás miatt, hanem azért írtam a depresszióról, mert az népbetegség. Pszichiáterek köszönték meg nekem, hogy egy beteg szemszögéből beszéltem az állapotról. Azonban sajnos sokan elkönyveltek hisztérikus, alkoholizáló, a partnereit sűrűn cserélő nőnek. Ugye, érezhető a különbség az én példám és a nyugati hozzáállás között?”
Az abortusz megviselte lelkileg
Miközben az utolsó vele készült interjúmat újra átolvastam, arra gondoltam, ha Györgyi csak tíz évvel később születik, talán ma is köztünk élne. Ha tudná, azóta hány depresszióról, bántalmazásról, traumákról szóló könyv született, és ma már nem számítanak szégyenteljes tabunak az övéhez hasonló történetek, talán megnyugodna. Ő Magyarországon úttörő volt ebben. Története által sokan ismerték fel a betegséget, és léptek a gyógyulás útjára.
Az angolul kitűnően beszélő Albert Györgyi pályája kezdetétől ragyogó tehetség volt. A Magyar Rádióban kezdett, és világsztárok megszólaltatásával tette le a névjegyét a hazai média asztalára. Hamar ő lett az egyik legfoglalkoztatottabb szerkesztő, riporter majd műsorvezető, nem csoda, hogy a rendszerváltozás után kézről kézre adták a kereskedelmi televíziók. Szakmailag valósággal ragyogott, a magánélete azonban egyáltalán nem volt rendben. Miért pont én? című könyvében tett önvallomása szerint az első férje fizikailag bántalmazta, a második nem engedte, hogy megszülje a közös gyereküket, a harmadik pedig végül másik nővel alapított családot. Depresszióról szóló kötetében Györgyi arról is írt, nagy valószínűséggel az első abortusza volt az a trauma, ami elindította őt a betegség lejtőjén.
„Az abortuszomat gyilkosságként fogtam fel. Potyogtak a könnyeim, mert éreztem, hogy kétszeresen öltem. A kisbabánk mellett a szerelmünket is meggyilkoltam” – állnak a könyvben a szomorú sorok. Györgyi elkeseredetten vágyott boldog párkapcsolatra és kisbabára – ez az álma azonban soha nem valósult meg.
Az utolsó napján új életet akart kezdeni
Saját bevallása szerint sosem volt könnyű személyiség. Pályatársai elbeszélései szerint életének utolsó éveiben a betegsége hatására kötekedővé vált, nehéz volt vele együtt dolgozni, ezért a felkérései megritkultak.
„Megosztom az embereket, ezzel tökéletesen tisztában vagyok – mondta nekem. – De büszke vagyok arra, hogy vagyok valamilyen, akit lehet szeretni, gyűlölni, megérteni, sült bolondnak tartani. A legrosszabb, ha valaki semmilyen. Nemrégiben szerepeltem az egyik kereskedelmi csatorna főzős műsorában, ahol dr. Torgyán József azt mondta, Györgyikét olyannak kell elfogadni, amilyen. Egyetértettem.”
Pedig talán az volt a baj, hogy ő maga nem fogadta el önmagát. A nőt, akit a tükörben látott, az elképesztően nehéz sorscsomaggal, amit a hátán cipelt. Mélyen és kétségbeesetten vágyta a szeretetet. Másokét és önmagáét is.
„Most jobb periódusomban vagyok. Nem hagyom, hogy a depresszió maga alá gyűrjön. Kezdtem én már néhányszor új életet, és bízom benne, hogy most is menni fog” – búcsúzott tőlem mosolyogva a kávézó előtt, majd beült a taxiba, elbóbiskolt, és nem ébredt fel többé.
Van segítség!
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123-as ingyenes lelkielsősegély-számot, vagy keresse fel a www.ongyilkossagmegelozes.hu oldalt!
Fotók: Gálos Mihály Samu, Szegő Erika, Central Médiacsoport Archívum
