Hepike, ezt a nevet a világ legédesebb kiskutyája kapta, még sok évvel ezelőtt. Valószínűleg sok más családban is hasonlóan zajlik, mint ahogy nálunk is történt. Ahogy a gyerekeim nagyobbak lettek, egyre sűrűbben hallottam: „mama, olyan jó lenne egy kiskutya!”. Határozottan ellenálltam, tudtam, hogy egy kis állat nagy felelősséggel jár, ráadásul az én rendszertelen életembe sem tudtam beleképzelni, mert sejtettem, idővel úgyis rám maradna. Meg is beszéltük a lányokkal, miért nem.
Egyik nap a számítógép mellől kiabál: „Mamiiiiii, gyere csak! Mutatni akarok valamit!” Még akkor sem sejtettem, hogy mi készülődik, amikor a monitoron megláttam egy csomó édes kiskutyát. A városunkban működik egy állatmenhely, annak a honlapján nézelődött az én lánykám. „Ugye, milyen aranyosak?” Egy darabig álldogáltam mellette, aztán leültem, és együtt néztük a képeket. „Mi lenne, ha megnéznénk őket élőben? Kimegyünk?” Lassan kerültem bele a csőbe. Másnap már ott sétálgattunk a kennelek között, szívfacsaró, és nem tagadom, orrfacsaró volt az élmény. Öreg, mozdulni sem bíró kutyák, épp csak a tekintetüket emelték ránk, reménytelenül, hiszen ki választaná ki őket? Mások hangosan, szinte dühösen ugattak, mintha így akarnák felhívni magukra figyelmet, „engem válasszatok!”. És a sok kis kölyök! Ácsingózva kapaszkodtak a rácsokba, hangocskájukat elnyomta a felnőttek hangoskodása. Az egyik kennelnél hosszabban időztünk, három testvér bűvölt el minket. Kis keverékek… Nem, nem, nem, hiszen csak nézelődni jöttünk! Nem hagyom a szívem meglágyulni! Kutya nem jöhet a házba!
Teltek-múltak a napok, az aknamunka folytatódott. „De mami, ugye milyen aranyosak voltak? De mami, mi lehet most velük? Megnézzük, megvannak-e még?” És ez így ment napokon keresztül.
Végül megadtam magam, örökbe fogadtuk Happyt, vagyis Hepikét, a világ legkedvesebb kutyusát. Komoly örökbefogadási procedúrán estünk át. Mindenki örült, boldog volt, hogy végre van egy kiskutyánk. A legboldogabb, bár nem mondta, legfeljebb ugatta, Hepike volt. Nem győzött ugrálni, nyalakodni, hogy valahogy tudtunkra adja óriási örömét. Itt véget is érhetne „állatos” történetem. Egyszer majd elmesélem a folytatást.
Szeretettel: Judit
Endrei Judit többi írását ide kattintva tudja elolvasni.
