Kudlik Júlia már csak nagyon ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt, ha viszont igen, mindig olyasmikről beszél, amik kiemelt jelentőséggel bírnak az életében. Legújabb könyve, a Szólás mestersége című kötete könyvbemutatóján ismét színre lépett. A könyvbemutatón hosszú évek hallgatása és remete léte után a Story magazinnak adott interjút.
Az utcán már elmennek mellette
Elmondta például, hogy önéletrajzi könyvét, ami a 80. születésnapja alkalmából készült, nem tartja önéletrajzi műnek. Még csak könyvnek sem igazán. Inkább olvasnivaló, ami a gyerekkorától meséli el élete történetét. Beszélt arról is, hogy miért azt a negyven évvel ezelőtti, legendás képet választotta a borítóra:
„Hogy megismerjenek” – kezdte nevetve a bemondónő, aki azt is elárulta, ez azért is fontos, mert ha ma az utcán jár-kel, már alig van, aki ráköszönne.
„40 évvel fiatalabb vagyok azon a képen, mint most, de még rám jön az a ruha. De leginkább azért, hogy megismerjenek. Nem ismernek már meg, ha megszólalok, akkor igen, akkor már gyanús vagyok. Hosszabb a hajam most már egy kicsit, úgyhogy nem igazán úgy nézek ki, ahogy akkor” – mondta Kudlik, akit egyszer súlyos baleset némított el hosszú időre. Enélkül nem lenne olyan jellegzetes a hangja, mint megszoktuk.
„Nem igazán szólítanak meg. Ha megszólítanak, akkor természetesen válaszolok és beszélgetek” – mondta a televíziós legenda, aki azt is elárulta, nagyon izgul, hogy hogyan fogják a könyvét fogadni. Az írás közben öt kilót fogyott, annyira stresszelte az alkotói folyamat.
Ez is érdekelhet:
A férjét gyászolja
Kudlik Júlia azt is elmondta, nem kapcsolja be a televíziót, egyszerűen nem érdekli. Kerüli a nyilvánosságot, a média érdeklődését, a közösségi oldalakat nem használja és immár saját szabályai szerint él – egyedül. Férjét, Szűcs László rendezőt 40 év házasság után veszítette el. Amikor esztendőkkel később azt kérdezték tőle, hogy érzi magát, akkor még röviden válaszolt, és annyit mondott:
„A férjemmel negyven évig éltünk házasságban, miután véget ért földi zarándokútja, azóta félemberként próbálok helyt állni, mert nekem még dolgom, feladatom van. Azóta is folyamatosan beszélgetek vele, és ma is számíthatok rá annak ellenére, hogy a szememmel nem láthatom, igazán úgyis csak a szívével lát az ember…”
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
