Amikor két olyan ember találkozik, akiknek a lelke talál egymásra, az nehezen önthető szavakba. Diána és Ernő között nem az első pillantásra lobbant föl a láng. Évek óta ismerték már egymást, amikor rájöttek, hogy közös az útjuk. „Évekkel ezelőtt az életem egy olyan szakaszában tartottam, amikor úgy éreztem, segítségre van szükségem — kezdi a történetet Molnár Diána. — Az unokanővérem akkor már többször járt Ernőnél lélekállításon — amelyen, hasonlóan a családállításhoz, évtizedes, generációkon is átívelő problémákat lehet letenni —, és egy alkalommal vele tartottam. Másfél éven át, többször mentem, és úgy éreztem, új csatornák nyílnak meg. Korábban is voltak ezoterikus megtapasztalásaim, de ezek az alkalmak és Ernő kellett ahhoz, hogy kiteljesedjek.” Aztán évekre eltűntek egymás életéből, Diána úgy érezte, most már saját magának kell feldolgoznia a lélekállítás tapasztalatait, az ott elért fejlődést. Tavaly februárban aztán újra találkoztak, és akkor már a lelkük érezte, hogy felkészültek a közös útra.
Közös gyermekük: lélekfényezés
„Ez nem olyan, mint amikor az ember szerelmes: annál sokkal mélyebb, földöntúlibb kapcsolat — veszi át a szót Ernő. — A tudat kikapcsol, csak tudjuk, hogy közös feladatunk van, hiszen a lélek tudja, hogy mi a feladata, és a megfelelő útra vezérel minket. Nagyon hamar elkezdtünk együtt dolgozni; házakat, embereket tisztítani, dimenziókapukat bezárni, lelkeket elvezetni. Az egyik legemlékezetesebb eset egy budapesti lakáshoz fűződik, amely talán az első közös munkánk volt: az épület temetőre épült, és rengeteg dolgunk akadt a sok-sok negatív energiával. Már akkor feltűnt, milyen jól kiegészítjük egymást. Másképp, más módon látunk, érzékelünk, ezért nagyon jó megosztanunk a tapasztalatainkat.” Diána és Ernő szinte észrevétlenül alkotta meg a lélekfényezés módszerét, amelyet közös gyermeküknek tekintenek. „Amikor a baba megfogan, az életet adó lélek még a tiszta Fényre figyel, ahonnan érkezett. Ahogy fejlődik a teste, egyre több inger, hatás éri. Születés után ezek még inkább fölerősödnek és hároméves kora körül, ahogy önmaga tudatára ébred a gyermek, elfeledkezik saját Belső Fényéről. Lelkét körülveszik, elhomályosítják mindenféle érzelmi ráhatások, traumák, az ősöktől, valamint a szülőktől átvett negatív minták, rossz beidegződések. Tudatában előtérbe kerülnek a külső elvárások, melyekkel lassan azonosítja önmagát. Elfeledkezik eredeti önmagáról, küldetéséről, arról, amiért a Földre leszületett. Így bomlik meg voltaképpen az embereket jellemző nagyon finom szellemi-lelki-testi egyensúly, és ez energetikai blokkokat okoz a testben, később pedig különféle megbetegedésekhez vezet. Mi ketten alkotunk egyfajta érzelmi, energetikai teret. Közöttünk teljes harmóniában van a szellem és a lélek. Egyikünknél a női, másikunknál a férfi kí az erősebb, de nem egymást elnyomva, hanem egyik a másikat támogatva, erősítve. Ebbe kapcsolódik harmadik személyként az, akit kezelünk. Foglalkozunk a szellem látásmódjának megváltoztatásával, valamint a lelki fájdalmakat okozó blokkok, traumák, sérülések föloldásával. A negatív érzelmek — amilyen a fájdalom, félelem, szorongás, bánat, idegesség, feszültség — alacsony rezgését fölváltja egy sokkal kellemesebb, emberibb érzés. Ez tele van elfogadással, megbocsátással, nyugalommal, örömmel, békével, hittel önmagában, bölcsességgel és szeretettel. Ehhez közben pallérozzuk a szellemet, hogy befogadja az új látásmódot, a másfajta megközelítéseket, ezáltal segítve a lélek gyógyulási folyamatát, a régi sebek gyógyulását. A legtöbben a szívük táján újra érezni kezdik a Belső Fény melegét, amely áthatja egész testüket.”
Eljegyzés a hóesésben
A pár azt mondja, nem tudatosan keresik vagy várják a következő állomást, hanem hagyják, hogy a lélek cselekedjen, és megtörténjen az újabb csoda. „Bár mindketten képesek vagyunk rá, a találkozásunk előtt mégsem néztünk a jövőbe, hogy mikor találjuk meg már azt az embert, akivel szellemi, lelki és testi szinten is összetartozunk — mondja Diána. — Bár utólag Ernő és én is úgy látjuk, a szívünkben valahol már benne volt, hogy megtörténhet ez a találkozás, és boldogan hagytuk magunkat beleengedni ebbe a kapcsolatban. Az emberek többsége előre eltervezi, mikor milyen lépéseket tesz meg, nálunk ez nem így van.” „Erre remek példa, amikor karácsony előtt megkértem Diána kezét — veszi át a szót Ernő. — Egy Eger melletti, apró faluban sétáltunk, amikor egyszer csak úgy éreztem: itt az idő! Olyan nagy pelyhekben esett a hó, mintha angyalszárnyak tollai lebegtek volna a levegőben. Hozzáfordultam, és megkérdeztem, lenne-e a feleségem? Igent mondott, de biztos, ami biztos, azóta minden nap megkérdezem. Karácsonykor, a fa alatt húztuk fel egymás ujjára a gyűrűt: mi voltunk egymásnak az ajándék!”
Ernő nevet is változtatott:
Kís Ernőként várja Diánával az olvasók leveleit. Ugyan ez csak egy betű cseréjének tűnhet — rövidről hosszú í-re —, de a tartalma sokkal mélyebb. A kí ugyanis éltető energiát jelent, amely, ha jól áramlik, segít, hogy az életünk teljes, kiegyensúlyozott és örömteli legyen.
