Arról a szörnyű napról, ami akkor májusban történt, máig nem szívesen beszél a család. Az egész életüket megváltoztatta a telefonhívás, ami a kórházból jött, és amelyben azt közölték a csendes vasárnap délután: a lányuk balesetet szenvedett. Csornáról azonnal Győrbe utaztak, és ott szembesültek vele, hogy Niki a motoros balesetben annyira megsérült, hogy szilánkosra tört a karja, a lába, a medencéje, de a legrosszabb, hogy a nyakcsigolyája is, aminek következtében lebénult. Az ilyen sérüléseket túlélni sem szokták, s az orvos, aki a leszálló helikopterből kiemelt lányra nézett, azt figyelte, ott van-e még velük a lelke. Nikit három napon át műtötték, próbálták stabilizálni az állapotát. Az édesanyja minden reggel adott neki egy puszit, és arra várt rettegve a folyosón, látja-e még élve a lányát. Niki azonban szerdán kinyitotta a szemét, magához tért. „Minden pillanatra emlékszem azokból a napokból – meséli Niki édesanyja, Gabriella. – A pánikot, az aggódást fel sem kell idézni, beleégett a sejtjeimbe. Az én gyönyörű, fiatal, sudár lányom ott feküdt az intenzív osztályon, teljesen összetörve. De nem adtuk fel! Akkor még nem sejtettük, hogy másfél évig a hetes kórterem lesz a szobája, ahogy azt sem, hogy az állapotában javulás állhat elő.” Niki, miközben a csornai otthon nappalijában beszélgetünk, serényen hajtja a kilométereket. Nemrég kapott egy speciális eszközt, ami automatikusan mozgatja a lábait, így óvva meg az izmokat a sorvadástól. Ez persze nem elég, naponta speciális gyógytornára is szüksége volna, de támogatottan csak évi 28 alkalom jár, 28-szor fél óra. Neki naponta egy óra kellene. Édesanyja a baleset óta mellette áll, ott hagyta óvónői állását, megtanulta szakszerűen ápolni a lányát. S hogy ki áll még a családon, bátyján és édesapján túl a fiatal nő mellett? Az az orvos, aki ügyeletes volt, amikor Nikit a kórházba vitték. Dr. Fodor Gábor fanyar humorral, az élet fonákját is szépnek mutatva került közel a lányhoz. Amikor megérezte, hogy a lelke velük maradt, mindent megtett, hogy az élete megváltozhasson.
„Legendák voltak az új gyógymódról”
Ahhoz, hogy Niki a kórházi udvarra mehessen friss levegőt szívni, hat emberre volt szükség. Hatan tolták ki a kórházi ággyal, a lélegeztetőgéppel és az egyéb eszközökkel a napfényre. Dr. Fodor Gábor aneszteziológus azonban olvasott róla, hogy hasonló sérülteknek lélegeztető-pacemakert ültettek be, és akkor a gépet el lehet hagyni bizonyos időre. „Ha egy orvosnak olyan betege lesz, mint nekem Niki, akivel másfél éven át minden nap találkozunk, az már nem merülhet ki egy „Hogy van?” vizitkérdésben – mondja szerényen a fiatal orvos. – Niki sokszor nem tudott aludni éjjel, így bementem hozzá, és beszélgettünk. Azt akartam, hogy változzon az életminősége, hittem benne, hogy a lehetetlen is lehetséges lesz. Sok kutatás után végül Svédországban találtuk meg azt az orvoscsapatot, akik vállalták, hogy Nikit megműtik, és behelyezik az eszközt, ami mozgásra bírja a rekeszizmokat.” A műtétre elkísérte Gábor is, tolmácsolt, támogatta. A műtét sikerült, és ez lehetővé tette, hogy a lány végre elhagyja a kórházat.
„Ma is függünk a jó szándéktól”
A családi házat át kellett alakítani, hogy a kerekesszék elférjen. A garázsból hálószoba lett, az ablakot kétszárnyú ajtóra cserélték, hogy a teraszra könnyen kigurulhasson Niki. A barátok, az iskolatársak, Niki munkahelye és az egész Rábaköz azért fogott össze, hogy a lánynak beszerezhessék a többmilliós eszközöket. Idén azonban Niki nem magának kért segítséget. „Láttam egy felhívást – meséli a hosszú, mézszőke hajú lány – a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díjra. Eszembe jutott az orvosom, dr. Fodor Gábor, és a számára kértem szavazatokat, hogy mindenki ismerje meg, mit tett értem nap nap után, lassan két éve. Hogy szabadságot vett ki, hogy a műtétre elkísérhessen, hogy azóta is meglátogat, kijön hozzánk Csornára, ha ideje engedi.” Niki naponta nézi az eredményeket, „11 040 – mondja mosolyogva, amikor ott járunk – biztosan megnyeri! Nagypénteken lezárják a szavazást, az már csak néhány nap… Nem is az orvosomé, hanem a legjobb barátomé lesz a díj, ezt remélem!”
Csak öt percre!
Ha valaki öt percre lefeküdne, teljes mozdulatlanságba, akkor könnyebben értené, mit jelent egy ilyen beteg számára az a kerekesszék, amit az állával irányíthat, az a számítógépes program, ami szemvezérléssel köti össze újra a világgal. Hiszen a kezét, az egeret nem tudja használni. És a beültetett pacemaker azért fontos, mert a látványa nem vált ki megdöbbenést, nem riaszt meg senkit, könnyebbé teszi a mobilizálást. Ha az időjárás engedi, kötöttségek nélkül élvezheti a természetet, nem azt kell figyelnie, mennyi oxigén van még a palackjában. Dr. Fodor Gábor szerint a cél az, hogy a hasonló betegeket ne vesse ki a társadalom magából. Az alapítvány, amit létrehoztak, nem csak Nikiről szól. De a lány most már akár másoknak is segíteni tud a példájával.
