Kevés kortárs író mondhatja el magáról, hogy törzshelyét tábla jelöli. Marék Veronika közéjük tartozik.
„Sok interjút az otthonomban akartak elkészíteni, ahol élek és dolgozom, de én inkább ezt a hangulatos krisztinavárosi Csészényi Kávézót »neveztem ki« fogadószobámnak. Meghitt, kedves hely, mindenkinek tetszik, nekem meg kényelmes, mert közel lakom. Két évvel ezelőtt, a 85. szülinapomra a kávézó vezetősége lepett meg ezzel a táblával” – mutatja büszkén az írónő.
Az élet nem habostorta
Marék Veronikáról ember nem gondolná, hogy túl van a nyolcvanon. Fiatalos kifejezéseket használ, nem felejti el, miről is volt szó, ha valami más téma félbeszakítja a beszélgetést, és az okostelefonja tükrében ellenőrzi frizuráját a fotózás előtt.
„Azt kérdezi, szabálytalan gyerek voltam-e. Annyiban igen, hogy tiszta kitűnő bizonyítványom volt az iskolában, de a magatartásomra mindig panaszkodtak. Szerettem tanulni. Rengeteget olvastam, éjjel, zseblámpával a paplan alatt, hogy a szüleim ne vegyék észre. Könyvtárba is jártam, és örök hálám a könyvtáros néniknek, hogy a szegényes fizetésük ellenére mennyi tudást közvetítenek, szinte országépítő munkát végeznek, csodákat művelnek a gyerekekkel.”
Veronika gyerekkorának Andersen és Grimm voltak a fontos meseírói, olykor félelmetes és szomorú történeteikkel. Az ilyen mesék kora mostanában talán lejárt, de Veronika szerint nem biztos, hogy ez jó.
„Az élet nem habostorta. Nem szabad becsapni a gyerekeket, és azt mondani nekik, hogy hú, de cuki, szép, édes minden, nem szabad eltitkolni, hogy lehetnek nehéz dolgok is az életben. Volt olyan Grimm mese, amitől nagyon féltem, mégis újra meg újra elolvastam, mert félni akartam. Nem okozott lelki sérülést, inkább egy kíváncsiságot elégített ki.”
Japánban is hírességnek számít
Marék Veronika legalább olyan híres Japánban, mint itthon. Majdnem 30 könyve jelent meg japánul.
„Az 1965-ben kiadott Laci és az oroszlán című könyvem akkora siker lett náluk, hogy azóta minden évben kiadják. Hét-nyolcszázezer példánynál tartanak. 2005-ben rendeztek egy kiállítást rólam Oszakában, kiutaztunk a férjemmel, és mint egy csoda: egy egész galéria, pincétől a második emeletig tele volt a könyveimmel, diafilmekkel, társasjátékkal, munkafüzetekkel, kifestőkönyvvel. Ott először jöttem rá, hogy ki is vagyok valójában.”
Fia és az unokája segítenek neki
„Elég hamar kialakult, hogy a kezem ugyanúgy ráállt a rajzolásra, mint az írásra” – meséli pályakezdéséről Veronika. Munkássága specialitása lett, hogy a könyveit nemcsak írta, hanem maga rajzolta is. Ez a gyerekirodalomban ritkaság. Már az első meséjében együtt keletkezett a kép és a szöveg: egy rajz, egy mondat, vagy fordítva.
„Ez az ezerkilencszázhatvanas évek elején elég újszerű volt, berobbant, jól indultam. 1955-ben vitte be apukám a kéziratomat a Móra kiadóba, de nem akartak hinni neki: behívtak és rajzoltattak, lecsekkolták, hogy tényleg én készítettem-e a képeket.”
Veronika azt mondja, fiatal korában egyáltalán nem tervezte, hogy gyerekeknek írjon. A színház iránt rajongott, úgy gondolta, dramaturg lesz.
„Hogy miért rajzoltam és írtam gyerekkönyvet, erre nincs magyarázat, talán csak az, hogy maradt bennem a gyerekkorból valami, ami azóta is diktál nekem.”
Közben a bölcsészkarra járt magyar irodalom szakra, mellette bábszínész képzőbe, de a gyerekkönyvek később átvették az első helyet az életében, hiszen sikerei nyomán a kiadók újabb és újabb folytatásokat követeltek. Végül 1963-ban, huszonhat évesen úgy döntött, szabadúszó lesz. Ez akkoriban nem is volt veszélytelen, hiszen akinek nem volt munkahely beírva a személyi igazolványába, az közveszélyes munkakerülőnek számított. Szerencsére Veronika akkor már az Irodalmi Alap tagja volt, így nem kellett büntetéstől félnie. Ma már vállalkozó is.
„Szeretett férjemmel, aki januárban itt hagyott bennünket, alapítottunk egy könyvkiadót. A kis cég ma is működik, a fiaimmal és a felnőtt unokámmal együtt küzdünk a kicsi Ceruza kiadónkért, ahol a Kippkopp könyvek jelennek meg.”
Kislány felhőpapucsban
Írt a Dörmögő Dömötörbe képregényeket, dolgozott a rádiónak, a tévének, mindig sok lábon állt. „Akkor jött a csúcs, amikor a hetvenes években rajzfilmkészítéssel bíztak meg, és megszületett a Kockásfülű nyúl Richly Zsolt rajzaival, az én forgatókönyveim alapján. A nyuszi szerintem ma már hungarikum, rég nem játsszák a filmeket, de ő benne él a magyar köztudatban. Váratlan módon keletkeznek a figurák a fejemben: most például egyre többet gondolok egy kislányra, aki egy gyönyörű felhőpapucsban a felhőkön járkál. Talán még megírom. Az első Kippkoppban arról akartam mesélni a gyerekeknek, hogy milyen gyönyörű világot találhatnak egy erdei tisztáson, a fűben. Mindegyik mesében van egy kis dráma, kaland, izgalom, akár az életben.
Csak tanulságot nem írok beléjük. Kezdettől tudatosan kerültem a tanulságot, mert ha jó és igaz a mese, akkor minden benne van, ami kell.”
Ma már rengeteg a jó gyerekkönyv, a szülőknek mégis azt tanácsolja Marék Veronika, hogy nézzenek bele a könyvbe, mielőtt megvásárolnák. Ők tudják legjobban, mi hat leginkább a gyerekeikre. Ezen kívül meséljenek sokat, mert a gyerekeiknek ezzel hatalmas tudást, és óriási szókincset biztosítanak.
Nincs hiányérzete
A rajzfilmesek idén novemberben osztották ki először A gyermekkultúra mestere díjat. Veronika kapta a legtöbb szavazatot. Volt ünnepi műsor, díjátadás, levetítették a Boribon rajzfilmeket. „Hetvenéves voltam, amikor egy újságíró azt kérte, kezdjük azzal, hogy felsorolom a kitüntetéseimet. Csak néztem: nem voltak kitüntetéseim, a hatvanas években lett egy nívódíjam, a nyolcvanasokban Ifjúsági Díj, utána hosszú évekig semmi. Hetvenévesen kaptam meg a Janikovszky Éva-díjat. És attól fogva özönlöttek: József Attila-díj, Budapestért-díj, tavaly a Libritől életműdíj, és még sok egyéb kitüntetés. Nincs hiányérzetem.”
Fotó: Ambrus Marcsi, Mti, Országos rajzfilm ünnep, privát
