Érkezésünkre összefutott a személyzet, már azt hittük, a mi tiszteletünkre, de néhány perc várakozás után kiderült, mindenkit nagy figyelemmel várnak. Az asztalokhoz sorban érkeztek a vendégek, párok, családok, ünneplő emberek, köztük sürög a séf. Sárközi Ákos öntetes edényével megáll az asztaloknál, nem halljuk, mit mond, de a vacsorázók nevetnek. Aztán hozzánk lép, mint aki régi ismerősöket várt. Egy fotó erejéig átsétál velünk első étterméhez, a Borkonyhához, ami alig kétszáz méterre van a Textúrától, ahol most találkoztunk. Az utcán kötényben le-föl cikázó séf látványa mára mindennapos, ha kell, csak átfut egyik helyről a másikra, miközben mosolyogva köszön a szomszédos vendéglátósoknak. Ezen a rövid sétán csöppentünk bele Sárköz Ákos valódi világába, amiben mindennél több helye van a jókedvnek, az optimizmusnak és a szeretetnek.
Évi teremti meg a hátországot
„Édesanyám példa számomra a maga egyszerű emberségével és minden derűjével. Ahogy őt, engem sem hagy el az életöröm. Ez nem azt jelenti, hogy sosem vagyok magam alatt, persze néha letörten állok a tükör előtt, viszont nem hagyom, hogy a rosszkedv felülemelkedjen a napomon. Erre egy recept létezik: önazonosság. Bármit csinálok, a saját elképzelésem szerint teszem, és ehhez hű maradok. Ezt nevezem hitelességnek. Így tudom a nevemet adni hibákhoz és sikerekhez, szomorúsághoz és boldogsághoz. Ha megjátszanám magam, vagy folyton letérnék a saját pályámról, akkor az életigenlő Ákos is elveszne, és ezt sem én, sem a feleségem, Évi nem akarja” – mondja, és ahogy kiejti Évi nevét, egy ezredmásodperc alatt megváltozik a tekintete, már inkább tűnik egy szerelmes fiúnak, mint komoly étteremtulajdonosnak. A festőművész Évi teremti meg a biztos családi hátországot, amíg Ákos az újabb Michelin-csillagért főz. Szerelmüket talán sokan irigykedve figyelik, pedig rengeteget dolgoztak azért a békéért, amiben élnek.
„Sosincs vita köztünk”
„A kapcsolatunk elején sem voltunk féltékenyek, nem játszmáztunk, őszintén akartuk egymást. Egyedül a gyerekektől féltünk. Évinek már volt egy kislánya és egy kisfia, nekem pedig a nagylányom. Emlékszem, aggódtunk, hogy nem fognak kijönni egymással, és civakodás lesz a vége, de a legnagyobb meglepetésünkre mindhárman nagyon jól alkalmazkodtak az új felálláshoz. Évivel nem erőltettünk semmit, tiszteletben tartottuk, hogy az ő gyerekeinek is van egy apjuk, és az én lányomnak is van egy anyja, ebből sosincs vita köztünk. Igaz, más miatt sem veszekszünk. Örülünk minden együtt töltött percnek. Már nem vágyunk extrém dolgokra, csak egymásra. Közös mondatunk: »Az utolsó pillanatig!« Eddig fogunk kitartani egymás mellett, történjen bármi – mondja. – Összetart a szerelmünk, a hasonlóságunk és a művészetünk. Kölcsönösen inspiráljuk egymást. Amióta Évit megismertem, új színek jelentek meg a tányérjaimon, sokat merítek a festményeiből, és tudom, hogy én is ihletet adok neki egy-egy új műnél. Építjük egymást a munkában, a kitartásban és a szeretetben. Ezt nyilván érzik a gyerekek is, ezért már az ő viszonyulásuktól sem kell tartanunk. Nekünk már nincs mitől félni, tudom, hogy együtt leszünk az utolsó pillanatig.”
„Csak nem a séf úr?”
Ákos és felesége nemcsak a mozaikcsaládok félelmeiben hasonlítanak másokhoz, főzési szokásaikban sem lógnak ki a sorból. A házaspár otthonában bevett szokás, hogy a séf helyett a felesége vagy egy étterem főz.
„Évi hagyományos magyar konyhát visz, nincs benne semmi földtől elrugaszkodott dolog, rajongok érte! Olyan ízeket érzek egy tányér levesben, mint gyerekkoromban. Sokan kérdezik, hogy miért nem én főzök, de aki belegondol, hogy napi 14-16 órát vagyok a konyhában, megérti, hogy otthon már nem vágyom a tűzhely mellé. Viszont a feleségemet sem akarom mindig a főzéssel terhelni. Bevallom, mi is szoktunk ételt házhoz rendelni. Ezért, amikor rajtam a sor, előveszem az egyik leggyorsabb receptet, a mobiltelefont. A legfontosabb hozzávaló Évi felhasználója, mert mindig az ő nevén rendelek. Fantasztikusan tudom elkészíteni! A legviccesebb benne a tálalás, amikor kihozza a futár, ajtót nyitok, és felismer, majd megdöbbenve kérdezi: Csak nem a séf úr rendelt? Erre én kínosan mosolygok, hogy a gyerekeknek viszem, de mindketten tudjuk, hogy Évi és én fogjuk jóízűen megenni.”
(A Sárközi Ákossal készült beszélgetésünk eredetileg a 2022./20. lapszámunkban jelent meg.)
Fotó: Medgyesi Milán, Olajos Piroska
