Vitray Tamás: „A legnagyobb ajándék a sorstól, hogy nem tudom a jövőmet”

Miközben Vitray Tamás otthona felé tartok, megszállnak a régi emlékek. A televíziós méltán népszerű műsorai és olimpiai közvetítései jutnak rögtön eszembe. A Telefere, az Apád, anyád idejöjjön!, az Ötszemközt és a többi nagyszerű program. Amikor belépek a Kossuth-díjas tévés nappalijába, egy ismerős bútorba botlok bele: a tonettszékbe, amin ülve hosszú éveken át vezette az ikonikussá vált műsorát, a Csak ülök és meséleket. A  régi széket látva a  megboldogult nagyanyám hangját hallom a fülemben: »Siess, kezdődik a Vitray!«

Merthogy akkoriban, a 70-es, 80-as években mindenki az ő műsorait nézte, ő képviselte a minőségi szórakoztatást. Az antik széken most csak egy szürke kötött kardigán van, a házigazda inkább egy kényelmes bőrfotelben ülve mesél magáról. Beszélgetni szeretnék, nem klasszikus interjút készíteni – mondom Vitraynak, ő pedig rábólint. Ezzel zöld utat kapok tőle, és feljogosítva érzem magam arra, hogy bármilyen témát szóba hozhatok.

Tornával kezdi a napot

Nem az udvariasság beszél belőlem, de jól néz ki. Nem egy 91 éves aggastyánt látok magam előtt, hanem egy aktív nyugdíjast. Mint megtudom tőle, tesz azért, hogy az erőnlétét és a szellemi frissességét megőrizze.

„Reggel fél 6 és 6 óra között kelek. Sajnos, amikor későn fekszem le, akkor is korán ébredek, mert így szoktam meg. Kevés alvással is beérem. Van egy mindennapra érvényes rutinom. Rendet rakok a hálószobában, elkészítem a reggelimet és tornázom. A 90. születésnapomra kaptam ajándékba egy gyaloglópadot, azon sétálok. Ezenkívül megcsinálom azokat a gyakorlatokat, amiket fontosnak tartok. Naponta 50 perc tornát iktatok be. Már csak ritkán megyek el itthonról, sosem voltam társasági ember. Amikor a televízióban dolgoztam, akkor sem volt igényem arra, hogy munka után sörözzek a kollégákkal. Kettesben szeretek inkább beszélgetni…”

Az evés sem központi téma Vitraynál. Talán ezért is sikerült megőriznie az alakját, nincs elhízva. Azt mondja, a hiú­sága is benne van abban, hogy nem lett kövér ember.

„Alacsony vagyok, tehát akár könnyen el is hízhattam volna. A titok az, hogy nem zabálok, nincsenek csábító falatok. Bizonyos családtagjaim azt is mondják rólam, hogy csak az életben maradásért eszem, vagyis nem csinálok nagy ügyet az étkezésemből. Ha egyedül vagyok itthon, kisütök pár mini mirelit pizzát, beérem fagyasztóból kivett étellel, nem vagyok gourmand. Az édességet sajnos szeretem, a csokoládé a kedvencem, de megvonom magamtól. Ha nagyon megkívánom az édeset, egy szelet lekváros kenyeret készítek” – árulja el.

Operát néz a tévében

Véletlenül a karórájára téved a tekintetem. Olyan furcsán, kék színűen világít. Okosóra? „Igen, az!” – mondja, és rögtön megmutatja, hogyan működik. A számlap kijelzőjén megjelenik, hány órát aludt előző éjszaka, mennyi a pulzusa, milyen magas a vérnyomása. Ez utóbbi ugyanis egy kicsit magas, jó rá odafigyelni. Tetszik, hogy Vitray halad a korral, nyitott az újdonságokra, nem utasítja el a modern technika vívmányait. Arra gondolok, talán ajándékba kaphatta valakitől, de kiderült, hogy saját magának vette.

„A legjobban azt szeretem benne, hogy a karóra összekapcsolható a mobiltelefonnal, és amikor nem találom a készüléket, mert nem emlékszem rá, hogy hová tettem le a lakásban, elég csak megnyomni az óra egyik gombját, és magától felhívja a számomat, a csörgést pedig meghallom. Nincs többé bosszúság, hogy nem találom a telefonomat” – mondja. A mobiljára pedig mostanában nagy szüksége van, hiszen 91 évesen is dolgozik, ideje jelentős részét a munka köti le, szervezi az interjúalanyokat, a forgatási helyszíneket, egyeztet az operatőrrel, a vágóval. Fegyelmezett és dolgos ember. Világéletében imádott tevékeny lenni, és most is örömét leli abban, hogy hasznos dolgot csinál.

„Az elmúlt egy évben sok tennivalóm volt. Leforgattuk a Magda című riportfilmet, ami Friderikusz oldalán ment le, majd családi vállalkozásban elindítottuk a saját YouTube-csatornánkat, a Vitrayékat. Havonta egy podcast kerül fel az internetre. Több munka van vele, mint gondoltam volna. Magát a műsort ugyanis nekem kell előállítanom. A fiaim, Tamás és Péter segítenek, de ők is sokat dolgoznak a munkahelyükön, alkalmazkodnom kell hozzájuk.”

Az interneten látható műsorát nem a pénzért csinálja, ez egyértelmű, mert amikor megkérdezem tőle, hogy mennyit hoz a konyhára egy podcast adás, készségesen válaszol.

„Nézze, nekem ebben nincs tapasztalatom, hiszen nagyon új a dolog. Szeptemberben indultunk, eddig két adást láthattak a nézők. Annyit mondhatok, egyelőre rengeteg költségem van, amit nekem kellett megfinanszírozni. Biztos mehetnék üzleti befektetőkhöz pénzt tarhálni, de ahhoz se kedvem, se energiám.”

A tévézés is szóba kerül. Mit néz az, akinek ilyen tartalmas életműve van, aki 65 évig televíziós műsorokban szerepelt? „Szerencsére sok külföldi csatorna jön be a készülékemen. Többnyire sportközvetítéseket és opera-előadásokat, olykor este tíz-tizenegy óráig. Valamit meg-megnézek a magyar csatornákon is, néha szeretnék hosszabban ott ragadni, de nem tudok. Ez egy egészen másfajta televízió­zás, mint amit én csináltam. Lehet, hogy a korom miatt is, de már nem tudom sokáig nézni a képernyőt, elfárad a szemem. Nekem nem a televíziónézés a kedvenc elfoglaltságom, inkább olvasok, vagy klasszikus zenét hallgatok.”

Két fontos nő az  életéből

A családra terelődik a beszélgetés, az öt unokára. „Most régebben voltak, inkább csak telefonálnak. Mindegyik elfoglalt, de nem is várom el tőlük, hogy körülugráljanak. A  legkisebb unokám is 14 éves, gimnáziumba megy, a másik érettségire készül, a harmadik egyetemre jár, a felnőtt unokáim pedig sokat dolgoznak. Egyébként jó társaság vagyok saját magamnak, egyedül sem unatkozom…”

Négy évvel ezelőtt vált el a harmadik feleségétől, Kállay Boritól, akivel 32 évet élt együtt. Ez volt a leghosszabb házassága, mégis az első feleségét, a gyermekei anyját nevezi meg élete egyik legfontosabb szereplőjének, amikor arra kérem, hogy mondjon két fontos nőt az életéből.

„A nagyanyám az első, aki felnőtt koromig elkísért, felnevelt. Szegénynek nagyon nehéz élete volt. A második világháború miatt csak ketten maradtunk a nyolctagú családból. Később, amikor már idős volt, én lettem az ő papája, gondoskodtam róla. Sosem látott a televízióban, mert 1959-ben meghalt, noha akkoriban én már szerepeltem benne, de készülékünk nem volt. A másik fontos nő az életemben az első feleségem, a fiaim anyja. Bár 1978-ban elváltunk egymástól, a baráti kapcsolat megmaradt. Itt lakik átellenben, tőlem száz méterre, rendszeresen beszélünk, találkozunk, tavaly a karácsonyt is együtt töltöttük.”

Nem réved a múltba

Azért sem kérdezem a múltról, mert úgy tudom, nem nosztalgikus alkat. „A nosztalgiát szerintem kellemes emlékekhez kötjük, de az én életem úgy alakult, hogy kevesebb szebb emléket tudnék felsorolni. A gyerekkorom nehéz volt, a túlélésről szólt. Szerencsétlen szeletét kaptam a történelemnek, akkor születtem, amikor Hitler uralomra került, és akkor voltam gyerek, amikor a háború és az üldöztetés is eljött, aztán a Rákosi-korszak. Néha előjönnek emlékképek, álmodom is éjszakánként, de nem révedek nagyon a múltba.”

Mint megtudom tőle, a jövő sem izgatja túlságosan. Hogy mennyire tervez előre? „Semennyire! – mondja határozottan Vitray. – Az a véleményem, hogy az a legnagyobb ajándék a sorstól, hogy nem látjuk a jövőnket. Gondoljon bele, ha maga pontosan tudná, hogy meddig él, az rettenetes volna. Persze azt nem szeretem, ha nem vagyok jól. Négy évvel ezelőtt volt egy súlyos otthoni balesetem, lezuhantam 17 lépcsőfokot, három helyen eltört a nyakcsigolyám, akár le is bénulhattam volna. Csodával határos módon teljesen felépültem, jól vagyok. A  mostani, 91. születésnapomon is csak egészséget kívánok magamnak, a többit pedig elintézem…”

Fotó: Krasznai Zoltán, Falus Kriszta, MTI, Archív